A félelem politikája
Anglia régi-új ellensége: a kannabisz
Ironikus, hogy a brit kormány szinte azzal egy időben jelentette be a kannabisz visszahelyezését a kevésbé veszélyes drogok C-osztályából a veszélyesebb drogok B-osztályába, amikor egy neves szakemberekből álló tudományos bizottság jelentésében közzétette: a kannabiszfogyasztás csekélyebb egészségügyi és társadalmi károkat okoz, mint a legtöbb legális drog, így az alkohol és a dohány fogyasztása.
Nem kevés cinizmus kellett ahhoz, hogy a kormány a saját tudományos tanácsadó testületének (ACMD) állásfoglalását kevesebbre becsülje, mint a bulvármédia véleményét: hiszen az ACMD idei vizsgálata azzal a határozott következtetéssel járt, hogy a kannabisszal kapcsolatos büntetőjogi szankciók szigorítása egyáltalán nem indokolt. Az meg aztán a képmutatás magas foka, hogy a szigorítást az a Jacqui Smith belügyminiszter jelentette be a sajtónak, aki fiatalabb korában maga is bevallottan szívott füvet, de megúszta a büntetést. Vajon ha akkoriban lecsukják, lehetett volna belőle miniszter?!
Gordon Brown és kormánya döntését valójában egyáltalán nem a fiatalok iránti aggodalom motiválta, nem is a tudományos bizonyítékok súlya alatt hajoltak meg – egy, már korábban is jól bevált játékot játszanak, amelynek célja a választópolgárok félrevezetése, szavazataik megszerzése. Bár ma már tudjuk, hogy Szaddám Huszein nem rendelkezett tömegpusztító fegyverekkel, annak idején a britek többsége mégis vakon elhitte a kormánynak, hogy az irakiak rettenetes titkokat rejtegetnek sötét betonbunkereik mélyén, melyeket csakis egy gyors háború árán lehet megsemmisíteni. Nincs ez másként a kannabiszszal sem.
A terrorizmustól, a fiatalkori bűnözéstől és az illegális bevándorlástól rettegő brit közvélemény szinte szomjazik a „kemény kéz” politikájára, amely visszaállítja az erős államba és a brit birodalom nagyszerűségébe vetett hitüket. Ebben a közhangulatban nem nehéz meggyőzni a polgárokat arról, hogy a kannabisz egyre veszélyesebb, egyre potensebb drog, amelynek fogyasztása elmebeteggé és bűnözővé teszi a fiatalokat, ez pedig indokolja akár a legszigorúbb büntetőjogi eszközök bevetését, avagy egy drogellenes háború megindítását is. Vajon mit ér a politikában egy tudományos vizsgálóbizottság jelentése egy megrázó, hatásvadász képekkel teletűzdelt bulvárcikkhez képest?
Nota bene, az USA-ban a szövetségi alkoholtilalmat (1919–1933) csak egy olyan korszakban sikerült bevezetni, amikor az amerikai társadalomban elharapózott a hisztérikus rettegés az idegen bevándorlóktól és ellenséges kémektől. Amikor az alkoholtilalom megbukott, a munka nélkül maradt bürokraták új ellenséget találtak, mondhatni kreáltak maguknak egy olyan növényből, amit már az Egyesült Államok alapító atyái is előszeretettel termesztettek: a kenderből. A 30-as években az amerikaiak az addig viszonylag ártalmatlannak tartott füvet új oldaláról ismerhették meg: mint „ördögi marihuánát”, amitől a fehérek munkáját elrabló, feleségét elcsábító mexikói bevándorlók fertelmes bűncselekményeket követnek el. Már akkor is voltak tudósok és politikusok, akik felemelték szavukat a kormánypropaganda ellen, a Yellow Press fűőrült gyilkosokról harsogó cikkei már akkor is hatásosabbnak bizonyultak. A drogtilalom mindig is épített a nyilvánvaló vagy a rejtett félelmekre, az elferdített féligazságokra, a rasszista előítéletekre és a közbiztonság illúzióját keltő látványos kirakatakciókra. Ez bizony nem magyar sajátosság, mi is csak átvettük a fejlett Nyugattól a hamburgerrel meg a kólával együtt – ez némileg ellentmond azoknak, akik a „magyar ugar” elmaradottságát hibáztatják a szigorú hazai drogpolitika miatt.
De mit is hangoztat a brit kormány, miért kell szigorítani a fűszívókkal szembeni büntetőjogi szankciókat? A belügyminiszter szerint ez a lépés „megerősíti azt az üzenetet”, hogy a kannabisz veszélyes drog, és nem szabad fogyasztani. Ebből azt gondolhatnánk, hogy amióta 2004-ben Tony Blair kormánya úgy döntött, hogy a kannabiszt áthelyezi a kevésbé veszélyes drogok C-osztályába, hirtelen megugrott a fűfogyasztók száma. Pedig a helyzet éppen ellentétes: 2004 óta a hivatalos kormánystatisztikák szerint nem növekedett, hanem csökkent a kannabiszt kipróbálók aránya! Ez egyébként nem egyedülálló trend, más országokban is bekövetkezett enyhe csökkenés. El kellene szakadni végre attól az ostoba elképzeléstől, hogy az emberek elolvassák a Btk. vonatkozó szakaszait, mielőtt döntést hoznak a drogfogyasztásukról. Az ezzel kapcsolatos vizsgálatok szerint a büntetőjogi szabályozásnak vajmi kevés szerepe van abban, hogy egy országban hányan próbálnak ki vagy használnak rendszeresen drogokat. Ezzel szemben a szigorítás rengeteg pénzükbe kerül az adófizetőknek, a rendőrök pedig megint a tinédzserek zsebében turkálhatnak naphosszat ahelyett, hogy elkapják a valódi bűnözőket. A büntetőjog egy demokráciában végső eszköz, ultima ratio, aminek az értékéből jócskán levon, ha egyes ostoba politikusok üzenőfüzetként használják, és iskolásokat rémisztgetnek vele.
Mit is jelent az angliai szigorítás a gyakorlatban? 2004 óta a rendőrség a helyszínen figyelmeztetésben részesítette a fűszívókat, a drogot pedig elkobozta tőlük. A fogyasztókkal szembeni rendőri magatartás proaktívból egyre inkább reaktívvá vált: a rendőrök többnyire nem keresik a fogyasztókat, csak akkor járnak el velük szemben, ha nyílt fűszívással találkoznak, bejelentés érkezik hozzájuk, vagy arra gyanakodnak, hogy valaki árul is. Hasonló a helyzet a termesztőkkel: a saját fogyasztás céljából létesített kisebb ültetvényekkel ritkán foglalkoznak a hatóságok, a nagyobb, terjesztési célú ültetvényekre vadásznak. Egyes becslések szerint jelenleg az angliai piacon lévő fű több mint 60%-át teszi ki a hazai termesztésű kannabisz, így a rendőrség is egyre nagyobb erőforrásokat szentel a nagybani termesztők lefülelésére. Ha az új szigorúbb szabályozás hatályba lép 2009. január 26-án, az utcán rajtakapott fogyasztók nem ússzák meg többé figyelmeztetéssel, hanem 80 angol font helyszíni bírságot kell fizetniük. Aki nem tud fizetni, az akár börtönbe is kerülhet, a puszta birtoklásért a bíróság ezentúl akár 5 éves szabadságvesztést is kiszabhat, mennyiségtől függően. Arról nincs szó, hogy a rendőrség bilincsben vinné el a fogyasztót pisitesztre a kapitányságra, nincs szó elterelésről, pártfogói felügyelőről és házkutatásról, mint idehaza. Érdemes tehát megjegyezni, hogy ami Angliában szigorítás, az nálunk enyhítésnek minősülne, hiszen jelenleg a magyar kormány még azt sem hajlandó keresztülvinni, hogy a csekély mennyiségű kannabisz birtoklását szabálysértéssé minősítse. Ha majd egyes politikusaink felhozzák az angol példát arra, hogy „már Európában is felismerték, milyen veszélyes a kannabisz”, ezt talán nem árt eszükbe juttatnunk.
(A szerző a Társaság a Szabadságjogokért drogpolitikai programvezetője)
