A hollandok gyógyszere

A hátsó ajtók és a gedoogbeleid mögött

Eleddig nagyon úgy tűnt, hogy mind közül a holland modell bizonyul a leginkább hatékonynak a tudatmódosító szerek birtoklását és fogyasztását illetően még akkor is, ha manapság sokan szeretnék látni, amint Hollandia visszavonulót fúj, és elismeri a tiltó drogpolitika létjogosultságát. Harmincévnyi liberális szabályozás után azonban ez egyrészt kivitelezhetetlen, másrészt társadalmi támogatottsága sincs. A hollandoknak tehát nem gurult el a gyógyszerük, legfeljebb a kereszténydemokratáknak, de nekik jóval korábban, és már nem is keresik.

Az első „hivatalos” coffeeshop egy amszterdami pékségben kezdett működni 1972-ben. Akkoriban a holland rendőrség a heroinpiacra koncentrálta erőit, bár a marihuána és a hasis ugyanúgy tiltott szernek számított, fogyasztása nem jelentett valódi társadalmi problémát. Az évek alatt néhány újabb egység csatlakozott a kannabiszszármazékokat értékesítő „tea- és kávéházak” sorához, míg végül 1976-ban a holland kormány megváltoztatta drogszabályozását. Az új törvény alapvetően két kategória: a kemény és könnyű drogok törvény előtti megkülönböztetését, nem pedig a kannabisz legalizálását teremtette meg, ami a mai napig létező tévhit az emberekben. A tisztán látás érdekében a helyszínen vizsgáltuk

a coffeeshop-rendszer 
működését, kezdve a bejárattól egészen az úgynevezett „hátsó ajtókig”. A helyzet tehát a következő: Hollandiában kannabiszt termeszteni illegális, még saját használatra, kis mennyiségben is, bár ez utóbbi eset büntetőeljárást nem, pénzbírság kiszabását viszont maga után vonhatja. A legfontosabb szempont mindig a mennyiség, de az elkövetés gyakorisága és egyéb minősítő körülmények – például büntetett előélet – is számítanak. Kendermagot előállítani szintén tilos. Ellenben mind a magokkal, mind a kannabisszal való kereskedés engedélyezett, kifejezetten erre a célra létrehozott, szabályozott és folyamatosan ellenőrzött egységekben. A jogalkotó tehát úgy okoskodott, hogy a fogyasztón kívül minden résztvevő tevékenysége okán bármikor felelősségre vonható legyen, hiszen aki magot vagy kannabiszt árusít, az jó eséllyel előállít vagy termeszt is, ha mégsem, azt azért tudnia kell, hogy kitől vásárolt. Ez a helyzet hozta létre azokat a bizonyos „hátsó ajtókat”, melyek fizikai valóságukban is léteznek, ha nem is minden coffeeshopban. Mivel illegális tevékenységről van szó, mindaddig, míg a ganja a pultba nem kerül, értelemszerűen nincs valós beszállítói számla, a termesztő nem adózik, és költséget sem számol el. Az áruról az úgynevezett „middleman” (közvetítő) állít ki bizonylatot a coffeeshopnak. Gyakorlatilag átvállalva a kapcsolattartás kockázatát az illegalitásban dolgozó termesztővel, amiért juttatásban részesül. A coffeeshop a törvényben maximált forgalom után – jelenleg napi 500 gramm/egység – fix összeget fizet az államnak, ergó „adózik”. A valós forgalomról azonban a városvezetéssel kötött szóbeli megállapodásra hivatkozva nem adnak információt. Persze a termesztő, a middleman és a coffeeshop a valóságban gyakorta egy érdekkör, és ezt a jogalkotó és a jogalkalmazó is tudja. A jelenlegi szabályozás tehát maximum 500 gramm fű tartását engedélyezi minden egyes coffeeshopban, legyen az bárhol. Ha azt gondoljuk, hogy ennyi fogy el mindennap, nagyot tévedünk – több! Ez a „hátsó ajtó” talán legfontosabb funkció­ja. Léteznek az úgynevezett „runnerek” (futók) is, akik a nap folyamán hozzák az „utánpótlást”, nagy feltűnést nem keltve. A coffeeshoposok gyakran lakásokat vesznek, bérelnek a környéken, ott tartják a többletmennyiséget. Egyszóval az összes coffeeshop legális működése az első, az illegális a hátsó ajtón keresztül zajlik. A magkereskedők hasonlóképpen „takarásban” vannak, amíg előállítják a magokat, de azok értékesítése már szabályozott keretek között, üzletben történhet. A hatóságnak más dolga se lenne, mint lakást bérelni egy coffeeshoppal szemben, és látva, hogy nem tartják be az 500 grammos szabályt, könnyen bezárhatná a helyet. Mégsem teszi, és ennek több oka van. Egyrészt a rendőrség nem dolgozik a politika megrendelésére, másrészt egy számunkra nehezen érthető dolog: a gedoogbeleid miatt, ami gyakorlatilag egyfajta hallgatólagos toleranciát jelent. A kormány szerint amíg a coffeeshopok vagy magkereskedő cégek el tudják bújtatni az ültetvényeket, termesztőszobákat, laboratóriumokat, addig folytathatják tevékenységüket. Ha esetleg rábukkannak – például mert más bűncselekmény miatt figyelik a tulajt –, annak biztos következménye, hogy ráverik a kábítószer előállítását is, ám ha ez nem áll fenn, nem nyomoznak.
Hogy magunk is jobban megértsük a rendszer fonákságát, és lássuk annak gyakorlatát, betértünk néhány ismerős coffeeshopba, feszegetni a témát. A szmókerek körében méltán népszerű, a turisták által azonban kevésbé ismert

Barney’s Lounge 
üzletvezetője, Bob szívesen állt rendelkezésünkre. Elmondása szerint az utóbbi évek szigorítási hullámát elsősorban a kereszténydemokratáknak és az „új amszterdamiaknak” köszönhetik, akik az 1950-es évek Hollandiáját szeretnék viszontlátni a lakosság mintegy 10 százalékát adó Amszterdamban is. Bob szerint a vidéken, főleg a falvakban meggazdagodott és a fővárosba költöző emberek megtisztítanák azt a drog- és szexturizmustól, és legszívesebben bezárnák az összes coffeeshopot. Természetesen nincs megoldási javaslatuk az itt dolgozók vagy vállalkozók jövőjét, megélhetését illetően. (Hollandia esetében több százezer emberről és családjukról beszélünk, nem néhány pályakezdő fiatalról! – A Szerk.) A hadakozás közben egész egyszerűen figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy a folyamat mennyit ártana a gazdaságnak és a társadalomnak.
Érdeklődtünk a januártól érvényes új, dohányzás elleni szabályozásról is. Bob elmondta, hogy még nem kapott ellenőrzést, de a mai napig a megszokott kevert spanglik égnek az összes coffeeshopban, így náluk is. A vendégeket csak arra kérik, tegyék el a cigis dobozt és a csikkeket. A hogyan mutatják ki a dohányt a jointban kérdésünkre Bob elmesélte, hogy új urbánus legenda kering egy készülékről, ami a füstben képes megmérni a dohánytartalmat. A prózai változat viszont, hogy még csak most születik az ellenőrző stratégia. Ha esetleg ellenőrzésre kerül sor, és megbüntetik őket – folytatta Bob, azonnal bírósághoz fordulnak. Ezt az összes coffeeshop megteszi majd, akár pertársaságba tömörülve. Az eljárás során ugyanis lehetőségük lesz elmondani az érveiket, társadalmi vitát generálni, kibeszélni a helyzetet. A bírósági verdikt természetesen mindenki számára kötelező érvényű.
Tényfeltáró expedíciónk következő helyszíne

a Green House,
akik négy coffeeshop mellett magkereskedők is, de kiterjedt érdekeltséggel bírnak a vendéglátás terén: szállodát, éttermet, ajándékboltokat üzemeltetnek. United nevű coffeeshopjukban Olaf van Tulder társtulajdonos elmondta, hogy a legnagyobb és legtöbb egységgel rendelkező vállalkozók létrehoztak egy érdek-képviseleti szervezetet, melyen keresztül jogászok és szóvivőjük segítségével igyekeznek érvényt szerezni jogaiknak. Mert Hollandiában attól, hogy valaki füvet árul vagy szív –, nem válik jogfosztottá, gyerekgyilkossá, netán nemzetrontóvá. Még a kereszténydemokraták szemében sem! Az állam és a város vezetése minden változtatás előtt kikéri a szervezet véleményét. Megbeszéléseiket havonta tartják, az igazgatók ingyen dolgoznak, a cégek pedig éves tagdíjat fizetnek, amiből az adminisztrációt, a jogászokat és az egyéb költségeket fedezik. A szervezet igazgatóságának tagjaként Olaf úgy véli: „Nem állhat elő az a helyzet, hogy az összes coffeeshopot bezárják, mert amint ez megtörténik, a teljes mennyiség, ami naponta eladásra kerül csak a főváros 228 coffeeshopjában, már másnap az utcán lenne, és kizárólag a feketegazdaságot gyarapítaná, sőt a hatósági kontroll is megszűnne.” Sajnos a mai napig léteznek olyan shopok, ahol illegális szereket árusítanak. Lehetséges, hogy a szigorítás következtében ezek közül néhányat bezárnak, könnyet senki se hullat értük. A Green House tulajdonosa ezt mégsem szeretné, mivel a bezárt shopok helyett újat nyitni nem lesz lehetőségük. Ellenben, ha a tulajt távolítják el, a város kiválasztja, melyik coffeeshop veheti át a szóban forgó üzletet. Ez számukra jobb alternatíva.
A fent említett Barney’s Lounge korábbi tulajdonosát a sorozatos törvénysértések miatt végül eltávolították, és felajánlották a Barney’s tulajának, hogy vegye át az üzemeltetést, mivel ők megfelelő piaci magatartással és jó renoméval működtek 1989 óta. Olaf elmondása szerint a média is felelős a jelenlegi kissé feszült helyzetért. Szerinte a médiát a kormányzó párt kontrollálja. Hozzátette: „Ami kannabisz vagy coffeeshop témában megjelenik a lapokban vagy a tévében, erős torzítás. A coffeeshopokról készült képek és felvételek mindig sötétek, kapucnis, kellemetlen arcú fiatalokat mutatnak, és a szinte vágható füstöt mindenhol. Aki Amszterdamon kívül él, ezt látja, ebből formálja véleményét. A coffeeshopokban sakkozó, olvasgató, rejtvényt fejtő, vidáman beszélgető embereket nem mutat be a média.” Mintha otthon lennénk: a tudósítás ugyan a marihuánáról szól, a képen mégis intravénás droghasználókat látunk.
Bár mi kifejezetten kerestük, és szerencsére meg is találtuk, nem mindennapi jelenség

a politikus coffeeshopos,
főleg ha a holland kereszténydemokrata párt exképviselőjéről van szó. Michael Veling, a 420 coffeeshop tulaja akkor lépett ki a pártból, mikor annak ideológusai kitalálták, hogy az összes coffeeshopot be kell zárni. Nem ő volt az egyetlen. Ma már szégyenletesnek tartja, hogy a szervezethez tartozott, bár korábban szó sem volt keresztes hadjáratról. Nem hiszi, hogy a coffeeshopok valaha eltűnnének, vagy el kéne tűnniük. Hozzáfűzte: „Amíg a városi tanácsok engedélyezik a coffeeshopok működését, azok működni fognak. Márpedig a holland polgármesterek többsége (88 város vezetőjéből 54-en – A Szerk.) nem a tiltás, hanem a teljes legalizálás irányában reformálná meg a coffeeshop-rendszert! A folyamat nem állhat le, és a helyzet nemhogy romlik, ahogy azt a média mutatja, inkább mindennap javul. Engem nem érdekel az új, dohányzás elleni szabályozás sem, nálam dohányozni is lehet.” Ezzel a lendülettel rá is gyújtott, jelezve, hogy tegyük mi is ugyanazt, ha akarjuk. Akartuk. Rövid beszélgetésünk végét a BBC érkezése jelentette, szintén coffeeshop témában.
Amszterdamot elhagyva a királyi székhelyként működő

Hága
felé vettük az irányt, mégsem a főváros, gondoltuk, hátha tovább differenciálódik a kép. A Cremer’s coffeeshopban érdeklődtünk, mely a hasonló nevű bár mellett nyílik. Korábban csak egy bejárat volt, de egy 94-es törvénymódosítást követően külön utcai bejárattal kellett ellátni, és fallal elválasztani egymástól a két egységet – magyarázza Moos, az üzletvezető. Megtörtént. A shopban tehát nem lehet szívni, csak vásárolni, viszont a bár füstbarát, így ott akár alkohol mellett fogyaszthatod, amit az imént vettél. De dohányozni itt sem lehet, csak egy apró üvegkalitkában, amit kifejezetten viccesnek találtunk. Moos elmondta, hogy minden városban a működési engedélyt kiadó önkormányzat hozhat és hoz is helyi szabályzókat. Hágában 45 egység működik, de egyik sem lehet 500 méternél közelebb középfokú oktatási intézményhez. Ezt a szabályt most alakítják ki Amszterdamban, bár azt még nem lehet tudni, hogy végül 100, 200 vagy 500 méter lesz a határ. Ez utóbbi esetben a 228 shopból soknak be kell zárnia, mivel Amszterdam kis alapterületű, igen sűrű város.
„Nálunk semmi probléma nem volt az elmúlt 10 évben sem az alkohol, sem a fű miatt. Amszterdamon kívül jellemzően állandó vendégkörrel rendelkeznek a helyek, a legtöbben régóta ide járnak, ismerjük egymást. Nagyon sokan – főleg a középkorú, vezető beosztású férfiak és nők – csak vásárolnak, nem ülnek be egy kávéra, teára vagy a társaság miatt. A hollandok többsége a kannabisz fogyasztását magánügyként kezeli, és ugyan nem titkolja – nincs rá oka –, de nem közösségi tevékenységként gyakorolja. Ellentétben például Magyarországgal, ahol jellemzően a fiatalok és társaságban szívják a füvet. (Többször járt már Magyarországon, Dj Moosz néven évek óta a Szigetfesztivál állandó fellépője – A Szerk.) Nálunk bonyolultabb a helyzet, mert az emberek 30 éve legálisan juthatnak fűhöz. Ez hosszú idő, nem lehet egyszerűen visszacsinálni. A hollandok nem fogadnák el.”
Különösebb aggodalom tehát az érintettek részéről sem tapasztalható. Nem éreztük, hogy jobban féltenék vállalkozásaikat, munkahelyüket, vagy aggódnának megélhetésükért, mint bárki Magyarországon. És nem azért, mert fel sem fogják, mi történik. Épp ellenkezőleg, pontosan tudják, hogy bárki van hatalmon, lehet akár kereszténydemokrata is, nem tud a társadalom többségének akarata ellen cselekedni. Ha megpróbálja, Hollandiában biztos belebukik. Márpedig a polgárok többsége, mintegy 80 százaléka a coffeeshopok bezárását nem, szigorúbb szabályozását azonban támogatja.