A kör négyszögesítése

Mikor a nemzetek összegyűltek, és tanácskozni kezdtek

Úgy gondoltuk, cikksorozatot indítunk arról, milyen szerepet is játszottak, mióta és mennyire voltak jelen az emberi faj történetében a drogok, vagyis a kábítószerek, vagyis a különféle tudatmódosító szerek. Na akkor most miről is van szó?

Az első kérdés, ami felmerül, hogy mindenki ugyanarra gondol-e, amikor azt mondjuk: „drog”. A híres gyógyszerészprofesszor, Bayer István írja „Drogok és emberek” című könyvében, hogy a kör négyszögesítése egyszerűbb feladat, mint olyan örök érvényű, mindenki által elfogadott meghatározást (drogdefiníciót) találnunk, amibe egyaránt belefér a koffein, az alkohol, a dohány, a heroin, az LSD, a kannabisz, a gyógyszerek, a különféle gombák és több száz egyéb szer – azok, amiket már jól ismerünk, és azok, amiket kevésbé.
Márpedig ha hiányzik ez a „közös nevező”, nem csoda, hogy az okosok (meg sokszor a nem okosok is) folyton vitatkoznak egymással, majd végül ujjal mutogatnak a különféle szerekre, a fogyasztókra, a társadalomra, a politika tehetetlenségére vagy egyszerűen a világbéke hiányára. Szóval ötlet az van bőven, csak azt nem tudni pontosan, hogy mire. Valószínűleg nem létezik olyan objektív definíció, ami mindenkinek megfelelne, és ami az abszolút igazságot tükrözné. Hiszen minden változik – az emberek, a kultúra, a technológia, a divat, az értékrend –, egyetlen dolog viszont úgy tűnik, állandó: a drogok, élvezeti szerek jelenléte az emberi faj történetében. Vagyis a szerek, a szerhasználat egyáltalán nem újdonság, sőt végigkísérte az emberiség több ezer éves történetét.

Pár évtizede valahol, valakik mégiscsak megijedtek, összeültek, és írtak egy listát azokról az anyagokról, amiknek a legnagyobb veszélyt tulajdonították: így született meg azon szerek csoportja, amiket ma illegális drogoknak nevezünk – a bűnösök, akiket igazán üldözni kell. Aztán volt egy másik, kicsit rövidebb lista olyan szerekről, amik szintén veszélyesek, de ezeket már olyan sokan használták, hogy talán reménytelennek tűnt harcolni ellenük: ők lettek a legális drogok. A két csoport elkülönítésében nem találunk túl sok logikát, hacsak azt nem, ami egyébként nem kizárt, hogy a lista megalkotói maguk is élvezői voltak ez utóbbi csoportba sorolt szereknek, amit meg ugye használ az ember, az ellen általában nem szokott harcolni. Nem mondhatjuk, hogy egyik károsabb lenne az egészségre, mint a másik – az alkohol nem kíméli jobban a szervezetet, mint a marihuána vagy az LSD –, vagy hogy az egyik kínzóbb függőséget alakítana ki. A láncdohányos sokkal erősebb elvonási tüneteket mutat, mint az alkalmi marihuánafogyasztó, aki nem jut fűhöz. Hogy több halálos áldozata lenne az egyiknek, mint a másiknak. Magyarországon akkor is sok ember (ma évente kb. 28 000) halt meg a dohányzás szövődményei miatt, vagy az alkohol okozta májzsugor következtében (ma évente 7-8000), mikor az ópiátok hozzáférhetőségét még nem korlátozta törvény. Szóval ne is keressünk benne logikát.

Ha igazán hűek akarunk lenni a történelmi tényekhez, kereken 100 évet kell utaznunk az időben. Egészen 1909-ig kell visszanyúlnunk, amikor Sanghajban lezajlott az első nemzetközi tanácskozás, ahol felismerték, hogy az ópium használata egyes országokban kezd olyannyira elterjedni, hogy a probléma helyi kezelése már nem elegendő, nemzetközi összefogásra van szükség. Később aztán felgyorsultak az események: egyre nagyobb figyelmet szenteltek a hasis- és a marihuánahasználat korlátozásának, majd következtek a nyugtatók, az altatók és az LSD.
Az utóbbi évszázad leginkább arról szólt, hogy olyan megoldást találjanak, amivel a kecske is jóllakik, és a káposzta – vagy esetünkben a mák – is megmarad. Nemegyszer volt ugyanis példa arra, hogy a teljes tilalom nemcsak egészségügyi vagy rendészeti nehézségekhez vezetett, hanem például komoly mezőgazdasági összeomláshoz is. Így történt ez Törökországban és Iránban, ahol az ópiumtermelés problémáját a gyökerénél akarták megragadni: betiltották a máktermesztést. Ez a látszólag logikus lépés azonban lehetetlenné tette a mák szemtermésének hasznosítását, a mákolaj kisajtolását, a takarmányként való felhasználást, aminek következtében az állatállomány is csökkent, és a mezőgazdaságban dolgozók milliói kerültek csődhelyzetbe.
Egyébként emlékezhetünk rá, hogy hasonló „máktilalom” bevezetésének ötlete nem is olyan régen hazai körökben is felmerült az EU-szabályozásnak köszönhetően, a mákosguba és a mákos tészta rajongóinak legnagyobb rémületére. (Jelenleg az EU csupán a gyógyszer előállítására alkalmas ipari mák termesztését szabályozza, míg a mák többi fajtájával kapcsolatban kormányrendelet született.)

Említettük már, hogy a kábítószer elleni harc hivatalos, írásos egyezményekbe foglalt első felvonása az 1909-es sanghaji szimpózium volt. Ezt követően egymást érték a nemzetközi kábítószer-egyezmények és konferenciák.

Nemzetközi Ópiumegyezmény (1912, Hága)

Az ülésen 46 szuverén államból 12 vett részt. Mire azonban az itt felvetett alapelveket, például az ópium kizárólag gyógyászati célú felhasználása, vagy nemzeti ellenőrző szervek felállítása mindenkivel sikerült elfogadtatni, kitört az első világháború.

Második Nemzetközi Ópiumegyezmény (1925, Genf)

A fő célkitűzés a kábítószer-kereskedelem nemzetközi ellenőrzésének megszervezése volt, engedélyezési rendszer létrehozása, statisztikák készítése stb. Ekkor korlátozták a kannabisz exportját is.
A kábítószerek gyártásának korlátozására és elosztásuk szabályozására vonatkozó egyezmény (1931, Genf)
Az úgynevezett „becslési rendszer” bevezetésével arra kötelezték a kormányokat, hogy előre mondják meg, mennyi kábítószerre lesz szükségük tudományos és orvosi célokra. Persze a molekulamanipuláció itt már kiskaput jelentett, melynek segítségével hatásában azonos, kémiailag viszont eltérő vegyületeket hozhattak létre. Az ily módon kreált szerek kapták később a „designer drog” elnevezést.

Az illegális kábítószer-kereskedelem elleni egyezmény (1936, Genf)

Elsősorban az illegális kereskedők elleni hadjárat kezdete volt ez, ahol a nemzetek az egymás közötti kiadatással kapcsolatos megállapodást kötöttek.
Az 1931-es egyezmény hatálya alá nem eső kábítószerek nemzetközi ellenőrzés alá vonása (1948, Párizs)
A nemzetközi ellenőrzést itt terjesztették ki a szintetikus szerekre és a fájdalomcsillapítókra. Emellett „hasonlósági elvet” vezettek be, vagyis ettől kezdve a kokainhoz vagy a morfinhoz hasonló új drogok azonnal nemzetközi ellenőrzés alá kerülhettek.

A máktermesztés és az ópium termelésének, nemzetközi kereskedelmének és használatának korlátozása és szabályozása (1953, New York)
A nemzetek ez alkalommal úgy döntöttek, hogy hét ország kap engedélyt az ópium exportjára: Bulgária, Görögország, India, Irán, Jugoszlávia, a Szovjetunió és Törökország. Továbbá megtiltották az ópium minden, nem gyógyászati célú használatát.

Egységes kábítószer-egyezmény (1961, New York)

Ezen a konferencián a korábbi találkozók megállapodásait foglalták össze és bővítették. A lefektetett szabályok betartásának ellenőrzésére pedig megalapították a Nemzetközi Kábítószer-ellenőrző Szervet (INCB).

A pszichotróp anyagokra vonatkozó egyezmény (1971, Bécs)

A nemzetközi ellenőrzés ekkor terjedt ki az LSD-típusú hallucinogén anyagokra, a szintetikus stimulánsokra, altatókra, nyugtatókra.

Az 1961-es egyezmény módosítása (1972, Genf)

Főleg a korábbi egyezmény pontjainak szigorítása, preventív előírások kialakítása történt meg.

A kábítószerek és pszichotróp anyagok illegális kereskedelme elleni egyezmény (1988, Bécs)

Ez az egyezmény is elsősorban az illegális kereskedelem elleni nemzetközi fellépést erősíti tovább olyan intézkedésekkel, mint a szállítmányozás ellenőrzése, vagy az illegális szerek gyártására alkalmas vegyszerek és felszerelések kereskedelmének hatósági felügyelete.

Az államok tehát folyamatosan törik magukat, egyezkednek, intézkednek, aztán meg egyeztetnek, mint legutóbb
idén tavasszal, Bécsben, az 52. CND (Az ENSZ Kábítószerügyi Bizottsága – A Szerk.) konferencián, ahol az elmúlt tíz év totális kudarcát feledve újabb tíz évet és dollármilliárdokat szavaztak meg a nemzetközi drogellenes háború további finanszírozására, bízva természetesen a drogmentes világ utópiájában. A legfontosabb kérdéssel azonban, tudniillik, hogy kié a felelősség, nem sokat foglalkoztak. Egy persze ettől függetlenül is biztos – nem a drogoké.

Sokszor hallhatjuk anyagosoktól: „nem én választottam a drogot, a drog választott engem”, vagy „nem tudok leállni, mindig hívogat az anyag”. A drog maga azonban nem egy élő, lélegző lény, csupán egy növény kivonata vagy mesterségesen létrehozott kémiai vegyület. Nem a drog gerjeszti a problémákat, hanem sok tényező aktuális összejátszása. Ezt azonban tudomásul kéne venniük azoknak is, akik a drogok ellen harcolnak, és azoknak is, akik mellette teszik le a voksukat, használják, vagy épp a legalizálásukat támogatják. A hatóságok megpróbálhatják üldözni ezeket a szereket, de tudniuk kell: még ha sikerülne is megfékezni a szerek terjedését, és „bezárni” az összes kiskaput, ez csupán a drogprobléma „tüneti kezelését” jelentené, miközben a valódi okok sértetlenül megmaradnának, és előbb-utóbb felszínre törnének más problémák formájában. Ugyanígy a fogyasztóknak is el kell fogadniuk, hogy nem bagatellizálhatják a szerhasználatot, és vállalniuk kell a felelősséget, hiszen a döntés végtére is az ember kezében van, nem pedig a drogéban.
Az egész drogkérdés tehát gordiuszi csomónak tűnik, tele kérdésekkel: milyen anyagok tartoznak az úgynevezett „drogok” közé? Hogyan változott a történelem során a drogokhoz, droghasználathoz való viszonyulásunk? Valóban veszélyesebb például az alkalmi marihuánafogyasztás, mint a rendszeres dohányzás vagy az alkoholizálás? Mitől függ, hogy valakiből függő lesz, míg más egyszeri kipróbálás után felhagy a használattal? Tényleg a drogot kell okolnunk, mint főbűnöst? Van-e bűnös egyáltalán?
Ezzel a cikksorozattal biztos nem sikerül átvágni a világhírű csomót, és megválaszolni minden kérdést, de legalább megpróbáljuk kibogozni az összekuszálódott szálakat, és egy olyan utat mutatni, mely kielégíti mindkét tábor – ellenzők és támogatók – igényeit egyaránt. Folytatása következik.