A mértékletesség

Egy végletes világ útkeresése a tudat végtelenjében

„A mértékletesség az a visszafogottság, amelynek révén urai maradunk örömeinknek, ahelyett, hogy rabszolgáikká válnánk. Micsoda öröm dohányozni, ha meg tudunk lenni nélküle! Inni, ha az ember nem rabja az alkoholnak! Szeretkezni, ha nem rabja a vágynak!” (Comte-Sponville: Kis könyv a nagy erényekről, 1998)

Az antik és a keresztény kultúrában és filozófiában könyvtárakat töltöttek meg azok az írások, melyek a mértékletességről mint az emberi erények legfontosabbjáról szóltak, ideálként mutatva be és példaként állítva a közösség elé a mértékletes embert. Nem nehéz belátni, hogy a korábbi, szűkösebb évszázadokban a fogyasztás a maihoz hasonló mértéke a tömegek számára nem volt elérhető. Az ókori Görögországban a vízkészlet könnyen és gyakran fertőződhetett, akár szabotázs, akár gondatlanság okán, ezért a görögök hétköznap hígított bort, ünnepnapokon tiszta bort ittak. Mégsem vált népbetegséggé az alkoholizmus, sőt a mértékletesség a hét fő erény egyike volt!

Az erényetika máig talán legnagyobb hatású, a késő modern korban is gyakran hivatkozott képviselője, Arisztotelész számára a mértékletesség az első számú erkölcsi erény, amelynek minden tevékenységünkben meg kell jelennie. A mértékletes ember – a közhiedelemmel ellentétben – nem az élet örömeitől, csupán azok szélsőséges, túlzó élvezetétől tartózkodik. Arisztotelész mértékletes embere azokat az élvezeteket részesíti előnyben, amelyek az egészségre nem ártalmasak, nem állnak szemben az általa képviselt „erkölcsi szépséggel”, és nem igényelnek túlzott anyagi ráfordítást.

Másfél évezreddel később a középkorban Aquinói Szent Tamás kísérletet tett az arisztotelészi gondolat és az egyházi tanok összehangolására. Vállalkozását ma is a skolasztikus filozófia csúcsteljesítményeként tartják számon, ami megerősítette az erények helyzetét a keresztény felfogásban. Aquinói Tamás a négy sarkalatos erény közé sorolta a mértékletességet, mely „bár nem olyan magasrendű, mint a másik három (az okosság szükségesebb, a bátorság és az igazságosság csodálatra méltóbb), nehézség dolgában gyakran fölülmúlja őket” – írja.

Arisztotelész és Aquinói egyaránt úgy tekintettek a mértékletességre, mint amiben a személy akaratának jelentős szerepe van, szemben például az olyan erényekkel, mint az okosság, ahol az akarat csak korlátozottabban érvényesül. Ha hihetünk e két gondolkodónak, azt kell mondanunk, hogy a mértékletes életmód már a nevelés során megalapozható, hiszen egy tanulható, begyakorolható erényről van szó.

Kérdés azonban, hogy a korábban a kozmoszba (Arisztotelész), majd a mindenható Istenbe (Aquinói) vetett hitet a tudományba, a határtalan gazdasági és technológiai fejlődésbe vetett hitre cserélő, egy korlátlan fogyasztásra épülő, globalizált társadalom erkölcsi sokféleségében felnövő ember számára miként lehet a mértékletesség eszméjét újra aktuálissá tenni. Van-e keresnivalója egyáltalán korunkban a mértékletességnek?

A felvilágosodás ama hitét, hogy „a jelenleg fönnálló világ a lehetséges világok legjobbja, melyben rend és harmónia uralkodik, és hogy az ember képes értelme segítségével meglátni a dolgok lényegét és összefüggéseit” korábban és most is sokan vitatják. E gondolatból kiindulva azonban a jelenlegi világ sem lehet más, mint a létező világok legjobbika, az emberek alkotta közösség, az általunk generált fejlődésének eredménye, s mint ilyen, természetes, és a lehető legjobb. Annak bármilyen korábbi, meghaladt ideológiákon alapuló, pláne erőszakos korrekciója nem szükséges, sőt akár a fejlődés akadályozásának is felfogható.

A másik véglet, hogy a fenti felvilágosult gondolat tévedés, éppen ezért következtetései, eredményei is tévesek. Tehát minden, ami a fenti gondolatból származik, például a fogyasztásra ösztönző, mindenben a fokozást, a túlzást, a mértéktelenséget hirdető rendszer sem működőképes, de még csak nem is javítható, tehát elvetendő. A felvilágosodás eszmeiségéből kibontakozó társadalmi és gazdasági rendszer, a liberális polgári értékrend, annak hasznos és érvényes társadalmi és gazdasági vívmányaival együtt, an bloc elutasítható, és szinte minden nem kívánt hatás, illetve eredmény kizárólagos okának tekinthető. Vissza kell tehát térni egy korábbi kiindulási ponthoz.

Az öntudatos polgár meg ide-oda csapódik közben, leggyakrabban mégis azt érzi, hogy kicsit mindkét elméletnek igaza lehet. Ösztönösen az arisztotelészi kiindulópontot keresi, hogy ne a szélsőségekben, a végletekben, hanem a középértékben lehessen gondolkodni. Legyen szó akár evésről, ivásról, füstölésről, szexualitásról, testedzésről vagy épp vitáról. Mindenben praktikusabb mértéket tartani.

A teljes cikket lásd a CK Magazin 2012/4. augusztusi számában