A tudás fája

Iboga – spirituális kiút a függőségből

Még 1962-ben néhány tinédzser egy másfél napos trip reményében kipróbálta az ibogaint, de a heroinról eszük ágában sem volt leállni. Az utazás mégis azt eredményezte, hogy hétből öten úgy szoktak le, hogy később sem estek vissza. Így fedezte fel pár junkie véletlenül a drogfüggőség egyik legígéretesebb ellenszerét.

Az ibogain (vagy ibogén) egy alkaloida, mely a Közép-Nyugat-Afrika őserdeiben honos Tabernanthe Iboga cserje gyökeréből származik. A növényt az őslakosok régóta használják kis mennyiségben egyes betegségek gyógyítására és a fáradtság leküzdésére. Vallásos szertartásaikon nagyobb dózisokban is fogyasztják a gyökeret, többek között a felnőtt férfivá avatás ceremóniájának elengedhetetlen része, a sámán felügyelete melletti rituá­lis ibogagyökér-rágás. A Gabonban élő, bwiti vallású babongo törzs szemében az iboga szent növény, az emberiség spirituális vezetője. Számukra a gyökerek rituális fogyasztása társas esemény, melynek során kapcsolatba lépnek egy tágabb valósággal, így érintkezni tudnak már elhunyt őseikkel. A gyarmatosító franciák uralma alatt az iboga fogyasztása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy megőrizzék identitásukat. Míg az antropológusok csak az 1980-as évektől kezdték tüzetesebben vizsgálni az iboga szerepét a bwiti vallásban, addig néhány fiatal már évtizedekkel korábban megismerhette a növényt egy másik oldaláról.

Egy-két évtizeddel később már elterjedt nézetté vált, hogy a drogfogyasztás élményét nemcsak az adott szer mennyisége és minősége, de a fogyasztó személye, a használat célja és az a környezet is meghatározza, melyben a fogyasztásra sor kerül. Ekként lehetséges például, hogy az amerikai őslakosok egy csoportjának Oklahomában engedélyezett a peyote kaktusz vallásos célból történő fogyasztása, míg a többségi társadalom részéről ez egyszerűen kábítószerezésnek minősül. Egyes hallucinogének a 60-as években kifejezetten ígéretesnek tűntek némely pszichiátriai kórkép – például az alkoholfüggőség – kezelésében, azonban a Woodstock-féle tömeges LSD-mámorból szinte egyenesen következett, hogy 1970-re ezek a vegyületek a legveszélyesebbnek tartott kábítószerek listáján landoltak az ibogainnal együtt. Az új jogszabályi környezet a kutatásoknak sem kedvezett: a terápiás felhasználás érdekében végzett kísérleteket közel negyven évig jegelni kellett, és még ma is csak kivételes esetben sikerül állami támogatás mellett kutatni az ibogain ezirányú hasznosíthatóságát.
A hatvanas években, a korszellemhez idomulva, még Lotsof is úgy vélte, hogy az LSD, a meszkalin és más szentnek mondott vegyületek jobbá tehetik a világot. Ekkortájt a hallucinogének használatát rendszerint a háborúellenesség, az emberi jogok védelme és a női egyenjogúság mellé asszociálták, de a virággyermekek társadalomkritikus hozzáállása nem bizonyult hosszú életűnek. Lotsof véleménye szerint az ibogain annyiban lóg ki a hallucinogének sorából, hogy az átéltek hatására az ember nem annyira a saját környezetén akar jobbítani, sokkal inkább önmagában idézi elő a változást. Az LSD-vel szemben az ibogain természete egy irányított rakétára emlékeztet, amely a személyiségnek olyan területeibe hatol, melyekkel gazdájának dolgoznia kell.
Az ibogain nem egy partidrog: rekreációs felhasználásra egyáltalán nem alkalmas. Ha egy egészséges személy ibogaint fogyaszt, hasonló történik, mint a terápiás felhasználás során: úgy 3-6 órán keresztül egyfajta álomszerű állapotba kerül, melyben csukott szemmel intenzív víziókat tapasztal. Az első használatkor elnyomott emlékekkel találkozik, majd ez a hatás a harmadik-negyedik alkalomra megszűnik – addigra kiürül a memóriabank, amiből az ibogainélmény táplálkozik. Víziók nélkül pedig az élmény meglehetősen fárasztó, így rendszeres fogyasztása nem nyújt különösebb élvezetet. Az átélt élményeket az egyén az utazás következő szakaszában újraértékeli, majd ha mindez megtörtént, jöhet az alvás és másnap az elvonási tünetektől mentes új életre ébredés. Figyelembe véve, hogy egy-egy ilyen alkalom körülbelül 35-40 órát vesz igénybe, érthető, hogy sok gyógyult függő élete legnehezebb, de legmeghatározóbb élményeként tartja számon.

Az afrikai és a nyugati ibogaterápiák közös eleme, hogy az ember új célokat próbál vinni az életébe, ám míg a babongók esetében a rendszertelen, céltalan élet és a közösségben gondolkodás hiánya, addig a nyugatiaknál az önpusztító életmód az, amiből kiutat keresnek az ibogával. A természeti népeknél – szemben az individualista kultúrákkal – egy ember betegsége gyakran egyet jelent a közösség betegségével, ezért a gyógyulás nemcsak a személy, hanem a közösség gyógyulása is. A babongóknál az ibogahasználó a közösségébe próbál viszszailleszkedni, míg a nyugati ember a saját démonaival próbál leszámolni – rendszerint néhány exfüggő felügyeletével –, hogy újra megtalálja a helyét a világban.
Egy magyar nyelvű csatorna is műsorra tűzte azt az ismeretterjesztő sorozatot, melyben Bruce Parry a világ különböző pontjain élő természeti közösségekben töltött el egy-egy hónapot, hogy bemutassa az eltérő kultúrák hitvilágát, világnézetét és rituáléit. Az egyik epizódban épp a babongo törzsben telepedett le, és alkalma nyílt egy sámán vezetésével kipróbálni az általuk a tudás fájaként emlegetett ibogagyökeret. A kezdeti rosszullét és halálfélelem után Parry állapota normalizálódott, és beindult az „ibogatrip”, amelyet már a stáb – a bwiti hitvilág értelmében – nem rögzíthetett, de az utólagos, részletes élménybeszámoló mindenért kárpótol. Parry elmondta, hogy fiatalkorának olyan elfeledett epizódjait látta, amelyekben rosszat tett másokkal. Értelmezése szerint a szer az agy megbánás és bűntudat régiói¬ra hathat, hiszen a tetteit az elszenvedők szemszögéből élte újra, így az események új értelmet nyertek számára. A rituálé második felében Parryt megmártóztatták a folyóban, melybe egy női nemi szervet formáló fán át helyezték, s miután megfürdették, újjászületettnek nyilvánították. Nehéz nem észrevenni a párhuzamot a keresztény megtéréssel: bűnbánat, bemerítkezés, újjászületés. Lényeges különbség azonban, hogy a transzcendens kommunikáció az ibogaélmény második estéjén nem az egy Teremtő Istennel, hanem a törzsi szellemekkel folytatódott, és Parrynek be kellett számolnia a látomásairól, hogy a közösség tagjává fogadja.