Aero- és hidropónika

Nincs szükség többé szubsztrátumra

De tényleg szükség van-e szubsztrátumra, valójában mire szolgál, és mi az elsődleges szerepe? A termesztők között fennáll a tévhit, amely a szubsztrátum egyedüli feladatának a levegő és a víz közvetítését tartja a gyökérrendszerhez. Valójában a szubsztrátum mindössze 15%-ban felel a növény növekedéséért, a fennmaradó 85% egyedül a termesztőn múlik.

A szubsztrátum az a közeg, amelyben a növény növekedhet. Általában olyan anyag vagy anyagkombináció, amely a növénynek támaszt, szellőzést, a víz megtartását és elosztását biztosítja. Alapjában véve a növény szempontjából a szubsztrátumnak vizet, oxigént és a tápanyagot kell tartalmaznia, megfelelően elvezetnie a vizet, és semlegesnek maradnia, hogy ne befolyásolja a növény fejlődését. A termesztő számára azonban több más tényezőnek is meg kell felelnie, például megbízhatónak, gazdaságosnak és könnyűnek is kell lennie. Nemcsak termőközegként, de hulladékként való kezelése is egyszerű legyen. Ideális esetben tehát nem környezetszennyező, biológiailag lebomló anyag. Sőt, ha a termesztő maximalista, akkor természetes anyagnak is kell lennie.
Van, aki túl megerőltetőnek találja ilyen sok paraméter figyelembevételét, ezért felmerül a következő kérdés: szükséges egyáltalán szubsztrátum, vagy boldogulhat nélküle is, de legalább minimálisra csökkentheti a vele járó vesződséget?
Ilyenkor jut főszerephez az aeropónika és az aerohidropónika. Ezek a technológiák pontosan e kérdésekre adnak egyszerű választ, és kínálnak megoldást: azaz nincs szükség többé szubsztrátumra, vagy csak egész kevésre. Nem kell többet zsákokat cipelni a lépcsőn, rengeteg használt anyagot a szemétbe dobnia, nincs több szubsztrátummal összefüggő kártevő és betegség, nem kell nagy súlyokat mozgatnia és takarítania.

Látott már olyan termesztőrendszereket, amelyek köd formában permetezik a tápoldatot a gyökerekhez? Na, ezek lennének az aeroponikus rendszerek: egy olyan technika, ahol a víz a gyökerekhez nagy nyomású permet formájában jut el. Ezt a technikát tiszta formájában ritkán használják – általában csak kutatólaboratóriumokban és egyetemeken találkozhatunk vele –, bár néhány gyártó szereti rendszereit „aeroponikus” jelzővel illetni, valójában kombinált rendszerekről van szó.
Az aeropónikának megvannak az előnyei és a hátrányai. A tápoldatot oxigénnel telíti, amely a növény gyökereinek a lehető legegészségesebb környezetet biztosítja. Legérdekesebb felhasználási területe azonban a növények szaporítása. Ám ha a termést a maximális érettségig meg akarjuk tartani – és miért ne akarnánk –, észrevesszük majd, hogy a gyökérrész túl gyorsan és túlzott mértékben fejlődik a növény többi, számunkra sokkal értékesebb részének rovására. Általában nem ez a célunk, hacsak nem gyökérzöldségeket termesztünk. És még akkor sem mindig praktikus, mert a gyökerek gyakran puhák maradnak, mivel vízben áznak, és nem érik el azt a szükséges keménységet, amit elvárnánk például az édesgyökér esetében.

Az aerohidropónika az aeropónika újabb változata. Először az 1980-as évek közepén kezdték el használni Kaliforniában, ahol Laurence Brooke elhatározta, hogy bevezeti ezt a termesztési rendszert a piacra. Az EGS-szel (Ein Gedi System) kezdte, egy, a kaliforniai University of Davisen konstruált egységgel, ami eredetileg a víz oxigéntartalmának tanulmányozására szolgált, és átalakította azt az eddig ismert egyik legjobb szaporítórendszerré, a „RainForest”-é. Ez az egység is permetet szór a gyökerekre, de nem ködszórással, hanem az úgynevezett „örvénysprével”.
Manapság már rengeteg aerohidroponikus termesztőrendszert lehet kapni, a gyártó tapasztalatától és szakértelmétől függően némelyik nagyon hatékony, némelyik kevésbé. De bárki megépítheti akár a sajátját is a „hidro” szaküzletekben található magazinok és könyvek segítségével.
Az aerohidropónikában a vizet különböző módszerek segítségével oxigénnel telítik, ilyenek a spré, a befecskendezés vagy a vízesés. A rendszer működése egy szivattyún alapul, az a vizet átnyomja a különböző szórófejeken és az öntözőcsöveken, ami aztán visszahullik a gyűjtőbe. Egy jól megtervezett aerohidroponikus rendszernek megfelelő egyensúlyt kell teremtenie a különböző összetevők, és megfelelő arányokat kialakítania a különböző vízáramlások és a különböző alkotórészek (csövek, tartályok, szórófejek és egyéb öntözőeszközök) alakjai között.

Ezekben a rendszerekben egyáltalán nincs szükség szubsztrátumra, vagy csak egész kevésre. A növények megtámasztására kizárólag kókuszcserepet, műanyag háló cserepet vagy csak neoprén gyűrűket használ, így gyakorlatilag mindössze a víz marad meg szubsztrátumnak.
A termesztés sikere így kizárólag a vízen és a kertész munkáján múlik. Ezzel ugyan kiküszöböltük a legijesztőbb szubsztrátum¬problémákat, de még nem biztos, hogy helyette nem találkozunk más problémákkal, amelyekre ugyanolyan nehéz megoldást találni. A válasz nem, vagyis nem igazán. Ahhoz, hogy biztonságosan ki tudjuk küszöbölni a hagyományos szubsztrátumokat, csupán annyit kell biztosítanunk, hogy a növény rendelkezésére álljon a víz, a jó szellőzés és a semleges környezet. Az aeropónikában és aerohidropónikában a legalapvetőbb tehát, hogy tökéletes oxigénellátású vizet kapjanak a gyökerek, és a vízelvezetés ideális legyen.
Ha ezen túl vagyunk, a többi már – megint csak – a kertészen múlik. Biztosítanunk kell a kiegyensúlyozott és minden szükséges anyagot tartalmazó tápoldatot, a megfelelő EC- és pH-szintet, a jó szellőzést, hőmérsékletet, páratartalmat és a tisztaságot, ahogy azt általában tennénk bármilyen növény és bármilyen más termesztési technika esetében.
Sokan gondolják azt, hogy az aerohidroponikus technika nehéz, és bizonyos mértékig lehet, hogy igazuk van. A szubsztrátum egyedüli, igazi előnye a pufferképesség, ami azt jelenti, hogy a vízzel ellentétben, ahol a gyökerek egy része a levegőben lóg csupaszon, a szubsztrátum teljesen körbeveszi a gyökérterületet, megvédve azt olyan környezeti változásoktól, mint például a hőmérséklet és a páratartalom, vagy bármilyen esetleges „baleset”. Ezért ajánlják gyakran, hogy a kezdők először hagyományos szubsztrátumos megoldást használjanak, és csak akkor váltsanak át az aerohidroponikás rendszerre, amikor kicsit több tapasztalatra tettek szert. Egyes gyártók kétfunkciós termesztési egységeket is kínálnak, olyan speciális felszereléssel, amellyel a szubsztrátumot használó rendszer szubsztrátum nélkülivé alakítható át, amint magabiztosabbnak érzi magát a kertész. Emellett gyors és ingyenes műszaki tanácsokkal is szolgálnak.

Persze kezdőként is választhatunk aerohidroponikus rendszert. Ekkor még inkább követnünk kell az utasításokat, amelyeket a termesztőegységgel kaptunk, és meg fogjuk látni, hogy nem is olyan bonyolult. Bármilyen technikát használunk is, tudnunk kell, hogy nem a rendszer vagy a trágya, hanem elsősorban a kertész az, aki biztosítja a növény egészséges növekedését.
Néhány héttel ezelőtt Berlinben, nagy örömömre, volt szerencsém találkozni Melchiorral. Mint a holland termesztők nagy része, hagyományos kőzetgyapotot és csepegtetőrendszert használ, s nagyon meg van elégedve velük. Tavaly egy ausztrál barátja otthagyott nála egy kis aerohidroponikus rendszert, az „AeroFlo” rendszer miniváltozatát. Melchior „eljátszadozott” vele néhány hónapig, és ez határozottan meggyőzte. Növényei tökéletesnek, egységesnek, kiegyensúlyozottnak tűntek. Ragyogó volt a termés, sokkal jobb, mint az előző években, pedig igen képzett, tapasztalt termesztőről van szó. Megelégedettségre – elmondása szerint – nem csupán az elért, várakozáson felüli terméshozam adott okot, hanem az is, hogy egyszer s mindenkorra megszabadult a szubsztrátumtól és a vele járó minden kellemetlenségtől.