Amikor Istenné váltam

A tudatmódosítás, a kannabisz és a hasis fogyasztása, az általuk megismerhető világ felfedezése mindig izgatta a művészlelkek fantáziáját. Sokan közülük szépírói igényességgel jegyezték le élményeiket, gondolataikat. A romantika korának fontos színterei a hasisfüstbe burkolódzó irodalmi szalonok, melyeknek Charles Baudelaire bizonyára állandó vendége és ünnepelt alakja lehetett.

„…A színek szokatlan erőre tesznek szert, és diadalmas erővel árasztják el agyát. A mennyezet festményei, legyenek bár ízlésesek, közepesek vagy akár rosszak, riasztóan elevenné válnak; a fogadók falát borító legközönségesebb tapéták káprázatos diorámákká nemesülnek. A ragyogó testű nimfák az égboltnál és a víznél is mélyebb szemeket meresztenek önre; az ókor kiválóságai, papi vagy katonai öltözékükbe burkolózva, puszta tekintetükkel ünnepélyes titkokat közölnek magával. A kacskaringós vonalak egyértelmű, világos nyelvet beszélnek, melyből a lelkek izgalmát és vágyait egyaránt kiolvashatja. Közben azonban kialakul az elménknek az a titokzatos és átmeneti állapota, amikor az élet sokféle problémától felkavart mélysége a maga teljességében nyilatkozik meg az épp szemünk elé táruló mégoly természetes, közönséges látványban, s amikor az első utunkba akadó tárgy beszédes jelképpé válik. Döbbenten látja majd, amint Fournier és Swedenborg – az egyik az analógiái, a másik megfeleltetései miatt – abban a növényben vagy állatban ölt testet, amely éppen a szemébe ötlik, és ahelyett, hogy szavakkal tanítaná önt, formákkal és színekkel mondja el téziseit. Az allegória iránti fogékonysága önmaga számára is meglepő mértékben megnő. Mellesleg jegyezzük, hogy az allegória, ez az olyannyira szellemi műfaj, melynek megvetésére ügyetlen festők szoktattak bennünket, de amely valójában a költészet ősi és legtermészetesebb formáinak egyike, a mámor által megvilágított elmében visszanyeri jogos uralmát. A hasis ekkor bűvös fénymázként vonja be az egész életét; ünnepélyesen kiszínezi, és teljes mélységét megvilágítja. Csipkézett körvonalú tájak, elmosódó láthatárok, távoli városok, melyeket halottsápadtra fehérített a vihar, vagy kivilágított a naplementék sűrített izzása, a tér mélysége – mint az idő mélységének allegóriája –, a színészek tánca, gesztusai vagy szavalása, ha ön éppen valamely színházba vetődött, az elsőnek olvasott mondat, ha tekintete egy könyvre téved, nos mindet összevéve, az élet egyetemessége eddig soha nem sejtett új fenségében tárul ön elé. […]

Ugyanakkor előfordulhat, hogy időről időre valami mardosó emlék járja át és rontja meg ezt a boldogságot. Valamilyen kívülről jövő sugallat ismét életre keltheti a nem szívesen látott múltat. Hiszen hány ostoba és aljas cselekedetet zár magába a múlt, melyek valóban méltatlanok a gondolat királyához, és bemocskolják eszményi méltóságát! Ám a hasistól megmámorosodott ember bátran szembeszáll ezekkel a szemrehányásokkal teli fantomokkal, sőt még új gyönyöröket és újfajta büszkeséget is képes nyerni ezekből az ocsmány emlékekből. Érvelésének ez lesz a menete: miután a fájdalom első hulláma elcsendesült, kíváncsian elemezni fogja azt a tettet vagy érzést, amelynek emléke megzavarta jelenlegi dicsőségét; megvizsgálja majd az indokokat, amelyek annak idején az adott cselekvésre késztették, mind az eset körülményeit, s ha e körülményekben nem talál elég alapot, ha nem is a bűne alóli felmentésre, de legalább annak enyhítésére, akkor sem fogja legyőzöttnek érezni magát. […]

Senki sem lepődik meg, ha egy végső fejedelmi gondolat tör fel az álmodó agyából: ,Istenné váltam!’, ha egy vad forró kiáltás szalad ki a kebléből, akkora energiával, akkora repítőerővel, hogy ha egy bódult ember akarata és hite valóságos értékű volna, ez a kiáltás térdre kényszerítené az ég útjait benépesítő angyalokat: ,Isten vagyok!’ De a gőgnek ez az orkánja csakhamar a csendes, néma és nyugalmas boldogság légkörévé szelídül, minden létező csodás színekben kezd el tündökölni, és a világ olyan lesz, mintha kénsárga hajnal világítaná meg.”

Charles Baudelaire:
Mesterséges mennyországok (1860)
Megosztom...