Amszterdami ablak
Kulturált szabadság egy szabad kultúrában
Harmonikus diszharmónia: úgy tűnik, hogy a világnak erre a húsz méterrel a tengerszint alatt fekvő pontjára összezsúfolódott minden. Egységesen zilált a városkép, mégis puhán olvad rád, de extrát ne várj, itt az úgyis érzékelhetetlen: sétálj akár egy szűk, fűszagú sikátorban, járkálj óriási parkokban bringázz át a csatornákon, virágpiac, Rembrandt tér, mindegy. Nincs szó, nincs kifejezés a pörgésre, amibe akaratlanul is belehajszolod magad.
„És mégis, milyen segítségre számítasz most? – kérdezi egy statikus rémálom Amszterdam egyik puha templomában.
– Nem tudhatod, hogy ki az idióta, még akkor sem, ha alapvetően nagy gonddal visel az életed – szól vissza az öreg a sarokból” –hallok valami sustorgást a háttérből, de nem foglalkozom vele. Ilyen mélységben már nehéz találni egy sarkot, amelyikben végre kikapcsolhatok – most viszont megvan! Itt az ideje lenyugodni kicsit, besodorni valami jófajta indicát, kiülni a ki tudja, hányadik coffee shop emeleti ablakába, és elszállni a füsttel az utcák felett… Mély slukk: hol is vagyok?
Amszterdamban. Ahol nyugodtan, bárhol és bármikor sodorhatsz egy jointot, ahol coffee shopok százai (egyelőre százai) ontják magukból a füstöt. Mégis, mintha hiába lenne nevezetes arról a kultúráról, ami alapvetően a relaxációra, a spiritualitásra épül. Sok olyan ember jön ide, aki valamilyen szinten szeretné megérteni a világot, de még több az egyszerű turista. Ha megfelelő szemmel nézel körül, hamar rájössz, hogy itt mindhárom dimenzióból nyílik még legalább három: ülsz egy hangulatban, amit látsz, ami körülvesz, közben egy teljesen másik világot is hallasz, mialatt tudod, hogy egy tökéletesen eltérő, az előzőekhez nem illő valóságban vagy. Eltelik egy kis idő, mire hozzászoksz.
A Central Station: egyből arcon vág a nyüzsgés, de nem is baj, az átmenettel csak veszítenél. Ide fut be minden jármű – hajó, busz, vonat, metró, villamos, bicikli, riksa –, innen indulsz, ide érkezel. Marihuánaillat mindenütt, zsúfolt utcák, szűk sikátorok, rengeteg ember, jövés-menés, hangok, hangzavarok, bocs, zavarok?
Máris jön a következő dimenzió, felette egy sokat sejtető felirat: Soft Temple. Ideálisnak tűnő menedék az észvesztett rohanás, az okafogyott keresés elől. Menü, White Widow, papír, csiga, sodrás, kicsi asztal, kemény székek, tea, BANG!
Még egy olyan hely is, amit puha templomnak neveznek, lehet rendkívül kemény. Akár egy jól menő pub a kiskörúton, épp csak a sörszag hiányzik. A zene szintén szabdal valamennyit a városról és a coffee shopokról alkotott elképzeléseiden. Egy darabig elviseled a középkategóriás, kereskedelmi rádiós r’n’b-t, de kényelmetlenül fészkelődsz közben, valahogy nem áll össze a betépett kép. Aztán amikor a membrán hirtelen puritán diszkóstílusban kezd lüktetni, menekülőre fogod: süppedős, mély fotelekre, babzsákokra, mintákra, lágy zenére vágysz – mindhiába.
Visszaállsz a keresők sorába, közben benyitsz a véget nem érő körsétányra, de igazán puha templomot nem találsz sehol. Az rendben, hogy Hollandiában nem kavarnak feleslegesen olyasmi miatt, amit amúgy évezredek óta ismer és használ az emberiség, egyértelmű, hogy a kannabiszfogyasztás a legkevésbé sem csak az underground kultúra sajátossága, de ettől talán még lehetne kevésbé univerzális. Kisvártatva persze már nem törődsz ezzel, tudod, hogy végső soron jó helyen vagy: bárhová térsz – vagy tépsz – is be, szép lassan hagyod magad elveszni a sokaságban. Valószínűleg ezért működhet itt minden olyan jól, a zűrzavar másfél nap után csak látszat. Minden és mindenki a helyén, még a villamos is stressz nélkül fékez, ha lelépsz elé, indulva az út másik oldalára.
Ám a holland hangulatot csak nappal kezded igazán megismerni: hé, itt mosolyognak az emberek, trükkösek a kandeláberek! A rengeteg bringás nem lep meg, azon viszont egy darabig csorgatod a kelet-európai nyálad, hogy nekik is van külön kanyarodósávjuk minden forgalmasabb úton. A külvárosi, mesébe illően rendezett kertek – kis szélmalmok, a legváltozatosabb növények, bokrok és fák, ínyenceknek integető kertitörpe – egyértelműen és végérvényesen alátámasztják azt az amúgy is érlelődő megérzésed, hogy itt minden tekintetben kulturáltak és szabadok az emberek.
A hétköznapokon egyértelműen nyomot hagyott ez a fajta szellemiség. Menj be egy rikító narancssárga boltba, és vedd észre a plafonon legelő műanyag teheneket. Szállj fel az éjszakai buszra, és tűnődj azon, hogy vajon mennyivel kerül többe a jegy csak azért, mert a sofőrnek utasonként percekig tart kiadnia a különböző kiegészítő jegyeket, és negyedóráig a megállóban dekkol, fogyasztva az üzemanyagot. Állj meg egy csendes csatorna (gracht) szélén éjfélkor, figyeld, ahogy a holdfény visszatükröződik a vízről a keskeny, magas, de meglehetősen összeviszsza homlokzatokon – máris egy kedves rajzfilmben érzed magad. Aztán nyiss be a Dam térre. Véget nem érő, huszonnégy órás cirkusz, hirtelen egy porcelánló nyerít az arcodba, miközben hatvan méterről sikító emberek zuhannak feléd. Őrület tombol minden négyzetcentiméteren!
Amszterdamban e furán összetett ziláltság ellenére is szokatlanul jó érzés sétálni, lenni, bármit is tenni, és ebben rendkívül fontos szerepet játszik az, hogy majd minden sarkon van, aki gond nélkül ad füstölnivalót mindehhez. Marc Emery azt mondta a CK-nak, hogy egy évvel a tiltás feloldása után nem értjük majd, miért volt eddig illegális a kannabisz. Hollandiában ehhez két nap is elég.
