Az eksztázishoz való jog

Ma itt mindenki szerhasználó

Weiner Sennyey Tibor fiatal író, költő. Számos verseskötet, novella, esszé szerzője, több lapnak szerkesztője. Művészetének gyakori témája a Kelet, sőt útirajzot is adott közre, melyben Baliról és Jáva szigetéről írt. Legutóbbi kötete a Gül baba című kisregény, mely a dervis legendás, kalandos életét beszéli el. Legújabb drámáját, a Szapphót a Költészet Napján mutatják be.

Cannabis Kultusz: A bódulatot kiváltó, a tudatot módosító szerek használatának a keleti kultúrákban, de az irodalomban is évezredes hagyománya van, de fogyasztásuk egykor inkább vallási rituáléhoz kapcsolódott. Szerinted milyen szerepe lehet a különböző szereknek a modern kor embere számára?

Weiner Sennyey Tibor: Szertől, használattól és szerhasználótól függ. Különbséget kell tennünk természetes és mesterségesen előállított (értsd: laboratóriumi) szerek között. Előbbibe tartoznak a gyógynövényektől kezdve a természetből nyert alkoholokon és a dohányon át a legerősebb sámáni pszichedelikus növényekig minden. A gyógyszergyárak termékeitől a „dizájner drogokig” minden mesterséges úton előállított vegyi anyag. A természetes szerek mértékletes használata mindennapi szükséglet a tudatos ember számára régen és most is, de a mesterséges szerek rémuralma már beköszöntött. A média minden reklámblokkban arról akar meggyőzni, hogy ha bármi bajod van, vegyél be egy tablettát. A fiatalság olyan mérgező anyagokat pakol magába, amiket még állatokon sem próbáltak ki. A felelősség közös. Tehát egyrészt van egy pozitív nyitás Isten patikájának szerei felé, másrészt van egy nagyon brutális önbutítás és önpusztítás. Ma itt mindenki szerhasználó. A kérdés csak az, hogy mit, mennyit és hogyan.

CK: A művészek sokszor személyiségük mély, rejtett, lappangó rétegeinek felszínre hozatala reményében fogyasztanak bódítószereket. Mit gondolsz, valóban van ilyen hatásuk egyes anyagoknak?

WST: A művészek szerhasználata sokszor azért népszerű, mert nyíltan beszélnek olyan tapasztalatokról, melyek a társadalomban kimondatlanok vagy periférikusak. Például Csáth Gézát sokan azért olvassák, mert olyan dolgokról beszél, amikről akkoriban és ma is kevesen. Persze Csáth nemcsak beszél, hanem gyönyörűen beszél, hiszen zseni és művész. Mások azért szeretik őt vagy más szerhasználó írók, költők alkotásait emlegetni – nem is biztos, hogy olvasni –, hogy ezzel védjék meg, legitimálják saját fogyasztásukat. Ez mostanság annyira divatos lett művészek, írók kapcsán. Kiderül, hogy ő is csajozott, hibázott, megbotlott, ugyanolyan ember volt, mint mi. Akkor nekünk is szabad! Közben azt felejtjük el, hogy éppen azért, mert „ugyanolyan ember volt”, hatalmas dolog, hogy remekműveket írt. A modern irodalom történetét egyébként lehetetlen teljesen tisztán, a különböző szerek nélkül látni. Lehetetlen Adyt megérteni úgy, hogy az ember nem tudja, mit jelent az alkoholmámor, vagy Huxley regényeit a hallucinogének ismerete nélkül.

CK: Sokan állítják, hogy a keleti emberek drogokhoz való viszonyából okulhatna a Nyugat. Szerinted igaz ez, vagy csak egy hamis sztereotípia?

WST: Mint minden sztereotípia, ez is hamis. Persze kell valami fogódzó, hogy beszélni tudjunk, de azért nem árt, ha nem a mindennapi média szintjére süllyedünk le, hanem komolyabb szintekre próbálunk emelkedni. Még ha nem is sikerül, akkor is a fontos: az irányvétel. „Kelet” irányvétele különösen a Hagyomány felől nagy ívű, izgalmas és megkerülhetetlen. A mostani „Keletre” nem biztos, hogy ráismerne Lao-Ce vagy Valmikí. Bár, ki tudja? Buddha biztosan nem lenne meglepve.

Ha érdekel, hogy az ifjú író szerint a magyar irodalomban miért kap főszerepet az alkohol és a dohány, illetve hogy ő maga használ-e tudatmódosítókat az alkotáshoz, akkor olvasd el a teljes interjút a CK Magazin 2013/2. áprilisi számában.