Az exrendőr újra szolgál és véd

„Csak idézőjelben álltunk két oldalon”

Három évvel ezelőtt, amikor a rendőrségen töltött évek emlékei és tapasztalatai még frissek voltak, arról beszélgettünk Oláh Miklóssal, az ORFK Kábítószer-bűnözés Elleni Osztályának nyugalmazott vezetőjével, hogy miként érdemes viselkednie a droghasználónak egy eljárás során, és mire számíthat az őrszobán. Az exrendőr akkor is világossá tette, hogy őket nem a fogyasztók, hanem a terjesztői hálózatok érdeklik, akiket csak hosszú és alapos nyomozás során lehet elfogni, nem pedig a fogyasztókon keresztül. Kiemelte, hogy a hatóságnak a problémás drogfogyasztókkal kapcsolatban egy fontos szerepe azért mégiscsak lehet: a börtön helyett olyan kezelésbe irányíthatnák őket, ahol valóban hatékony segítséget kapnak.

Az ORFK kötelékét elhagyva a drog-terjesztők üldözésének lehetősége kiesett, a segítő szándék viszont tartósnak bizonyult, így ahelyett, hogy Oláh Miklós visszavonultan élvezné a gondtalan nyugdíjaséveket, hetente többször kisbuszba ül, és a Baptista Szeretetszolgálat programjának keretében lányával együtt steril tűket cserél az intravénás droghasználóknak. Hogy miként került a volt kábítószer-ellenes rendőr a segítő oldalra, és hogy beszélhetünk-e egyáltalán egyik vagy másik oldalról, arról ismét őt magát kérdeztük.

Cannabis Kultusz: Három évvel ezelőtt még az exrendőrt láttuk önben, de a tűcserebusz volánja mögött ülve egészen más benyomást kelt. Mióta vesz részt a Baptista Utcafront által végzett tűcserében, és hogyan jött az ötlet, hogy a bűnüldözés után átlépjen az egészségügyi és szociális szolgáltatók oldalára?

Oláh Miklós: Lassan egy éve dolgozom a tűcserében. Miletics Marcell-lal (A Baptista Szeretetszolgálat Utcafront programjának vezetője – A Szerk.) korábban már több fórumon találkoztunk, ahol még rendőrként beszéltem vele. Ezek alapján született meg az ötlet, hogy részt vegyek a baptista tűcserében, valamint hogy további, kábítószerrel kapcsolatos programokban is segítsek.

CK: Egyesek szemében egyfajta vezeklésnek tűnhet, hogy most a legkiszolgáltatottabb drogfogyasztókon segít. Mi motiválta abban, hogy a drogterjesztők üldözése után a függők segítésére helyezze a hangsúlyt?

OM: Vezeklés biztos, hogy nincs mögötte, nem gondolom, hogy bármiért vezekelnem kéne. Ez egy hosszú történet, eredetileg pedagógusként kezdtem a pályám, ráadásul olyan helyen, a VIII-IX. kerületben, ahol a kábítószerek és a perifériára szorult emberek is jelen voltak. Ezután népművelő voltam a Józsefvárosi Klubban, ahol néha vágni lehetett a marihuánafüstöt. Onnan kerültem a rendőrségre ifjúságvédelmisként, majd később a BRFK Kábítószer-bűnözés Elleni Osztály élére, aztán 2001-ben a Nemzeti Nyomozóirodához, ahol a Kábítószer-bűnözés Elleni Osztály vezetőjeként dolgoztam 2006-ig. Az életfilozófiám mindig is az volt, hogy olyan kapcsolatot építsek ki a periférián élőkkel és a rászorulókkal, amin keresztül segíteni tudok nekik. Nyilván más egy pedagógus, egy népművelő, és más egy rendőr szerepe, de az alapfilozófia ugyanaz: az emberek olyan fizikai és lelki segítségre szorulnak, amit szerintem meg lehet nekik adni. Ezt még rendőrként is meg tudtam tenni, a jogszabályok betartása mellett, mert elfogadtam, hogy mindegyik eset egy emberi sors, betegséggel, függőséggel, szociális és egyéb problémákkal. A rendőr és a szociális munkás egyaránt el tudja juttatni a függőt olyan kezelésbe, ahol személyre szabott terápiát kap. Én most a baptistáktól függetlenül is próbálok egy ilyen koncepciót megvalósítani volt kollégákkal, először csak kisközösségek szintjén, amiből aztán kinőhet valami nagyobb, ami példával szolgálhat majd a kábítószer-probléma kezelésében.

CK: Az intravénás drogfogyasztás Magyarországon többnyire büntetőjogi kontextusban, erőteljesen negatív társadalmi megítélés mellett jelenik meg. Ön pusztán azzal, hogy kábítószer-ellenes exrendőrként a tűcserében segédkezik, már közreműködik az előítéletek lebontásában. Mit gondol, a kérdés többi szereplője és a média miként járulhatna hozzá a közgondolkodás átformálásához?

OM: A médiában a kábítószer-fogyasztók általában úgy jelennek meg, hogy a történetüknek nincs eleje, sem vége, csak egy pillanatképet mutat be róluk. Azt, hogy mi vezetett ide, és mi vezet ki innen, azt soha nem mutatják meg, csak hogy milyen undorító, elesett és szánalomra méltó az ilyen ember. A rendkívüli halálesetekkel kapcsolatban van egy történet, amit soha nem fogok elfelejteni, amikor a média kicsődült a Népligeti-aluljáró WC-jéhez, ahol egy droghasználó heroinnal túladagolta magát. Miután a mentők sikeresen újraélesztették, a tévések csalódottan engedték le a kamerákat, mert az esetnek innentől már nem volt hírértéke. Annak sem, hogy a mentősök addig küzdöttek, míg megmentették egy intravénás szerhasználó életét!

CK: A bűnüldözői múlt hasznára válik, vagy inkább hátráltatja e tevékenység során? Vagy ez így fel sem merül?

OM: Már túl vagyok egy olyan eseten, hogy valaki beazonosította a rendőri múltamat. Vele megbeszéltük az akkori történetet. Se én nem haragszom, se ő nem haragszik rám. Korábban, idézőjelben, két oldalon álltunk, de valójában sohasem álltunk két oldalon. Én akkor bizonyos jogszabályokat betartattam, de akkor is mindig igyekeztem látni a háttérben az embert, és azt hogy miként került ebbe a helyzetbe.

CK: Hogyan érinti a baptista tűcsere-programot a támogatások megvonása?

OM: A baptistáknak egyfelől vannak saját forrásaik, de tavaly év végén, amikor az összes tűcsereprogram végére ért az eszközeinek, át kellett beszélnünk, hogy mely területeken tudunk spórolni. A két fix tűcsereprogramot és a mobil tűcserét átcsoportosításokkal és rövidebb nyitva tartással sikerült megőrizni.  Ez a legfontosabb, mert nem akarnánk azt mondani a hozzánk a város másik széléről több száz használt fecskendővel érkezőnek, hogy nem tudjuk kicserélni azokat. Ha azt érzik, hogy még a tűcseréből is kiszorulnak, akkor előbb-utóbb megszűnik a kontaktus és eltűnnek. A mi célunk pedig az, hogy kapcsolatot építsünk ki a hozzánk fordulókkal. A tűcsere az ellátórendszer első lépcsője, egy eszköz a segítői kapcsolat kialakítására, melynek során motiválni tudjuk őket a leszokásra. A tűcsere rövid távú célja az életben tartás, a hosszú távú pedig a leszokás elősegítése. A döntéshozóknak azt kellene mérlegelni, hol van jobb helyen a hangsúly. Ha a ráfordításokból 80%-ot a büntető-igazságszolgáltatás visz el, akkor valahol nagyon el vannak csúszva a prioritások. Az a baj, hogy nincs hosszú távú terv, senki sem mer négy helyett mondjuk nyolc vagy tizenhat évre tervezni, nincs semmilyen szakmai konszenzus. Pedig akkor lehet, hogy eljutnánk egy olyan szintre, ahol az elért eredményekkel mindenki elégedett lehetne. Komoly kábítószerügyi koncepciót négy év alatt nem lehet megvalósítani. Négy év, amíg valaki az általános iskola első osztályából eljut az ötödikig. Ez pedig az ilyen típusú nevelésben nem idő.