Az uralkodót le kell győzni

Feszültség és fegyelem az ENSZ kábítószerügyi-bizottságában

Egy évente visszakérődzött, jó alaposan megcsócsált gumó, amit aztán se lenyelni, se kiköpni nem lehet – immáron ötven éve. Ha így jellemeznénk az ENSZ 1961-ben elfogadott kábítószer-egyezményét, még mindig csak közelítenénk a valóságot. Süket fülek, melyek pusztán anyagi és kényelmi szempontok miatt képtelenek meghallani az egyre hangosabb szakvéleményeket, miszerint száznyolcvan fokos fordulat, új szemlélet kell.

Az ENSZ 1961-ben elfogadott kábítószer-egyezményét csak a kannabisz vonatkozásában annyi ellentmondás és belső feszültség terheli, amit már képtelenség kisebb-nagyobb módosításokkal feloldani. A legfőbb gond azonban, hogy a hatályon kívül helyezés a világ lakosságán túl senkinek sem érdeke. Legfőképp azoknak nem, akik évente elmennek Bécsbe az ENSZ Kábítószerügyi Bizottságának (Commission on Narcotic Drugs, CND) ülésére, hogy semmitmondó, képtelen nyilatkozatokat fogadjanak el egy sosem létezett és igazán sosem vágyott drogmentes világról. Bayer István szerint egyébként a CND rövidítés is helyesebb lenne, ha Commission of Narcotic Donors (kábítószerügyi donorok bizottsága) jelentéssel bírna. Márpedig ha Magyarországon valakinek, akkor neki van rálátása a dolgokra: a nemzetközileg elismert gyógyszerészprofesszor 14 éven át képviselte hazánkat az ENSZ ülésein, majd évekig segítette tanácsadóként a helyére lépő delegáltak munkáját.

A fejlődő országok zömének nincs pénze fenntartani kábítószer-ellenőrző szerveket, ugyanakkor az ENSZ-nek sincsenek felszabadítható forrásai. A megállapodások azonban vonatkoznak mindenkire, az egyezményeket be kell tartani. Ezért a nemzetközi szervezet létrehozott egy alapítványt, ami mostanra jócskán túlnőtte magát. A tehetősebb államok szponzorálják a működését, a keményvonalas tiltáspártiakkal, például az Egyesült Államokkal az élen. Ebben a pillanatban az a helyzet, hogy az ENSZ kábítószerrel kapcsolatos programjainak csupán a 15 százalékát fedezi saját költségvetéséből, a hiányzó részt az alapítvány adja. A feltételeket az alapítványt finanszírozó donorországok diktálják, így végső soron nem a kábítószerügyi bizottság, hanem ők döntenek! A fejlődő országok pedig kénytelenek behódolni ennek az akaratnak, különben nem jutnak pénzhez – rántotta le a leplet lapunknak a CND működéséről Bayer.

Jó lenne elsütni a közhelyet, hogy mindez csak a jéghegy csúcsa, de sajnos azzal a félretájékoztatás hibájába esnénk – mert ez legfeljebb a csücske lehet. Bár az egyezmény 2011-ben már ötvenéves, elfogadható definíciója a kannabiszra azóta sincs. Közben feloldhatatlannak tűnő patthelyzet alakult ki a legalizátorok és prohibicionisták között, és egyáltalán: ez az egész „kábszer-egyezményesdi” már jóval az előtt félresiklott, mielőtt elkezdődött.

Nonszensz, ahogy a politika már a múlt század kezdetén rendre felnyársalta a józan gondolkodást: felesleges itt részletesebben elemezni a Bureau of Narcotics élén Harry J. Anslinger áldozatos munkáját, ami a „Killer Weed” típusú oktatófilmeket (mint például ez vagy ez) eredményezte. Igen, uram, mindannyian tudjuk, hogy a marihuána gyilkolási hajlamokat ébreszt, hiszen csak Európában hetvenmillió szmóker mészárol „ártatlan” embereket hétről hétre. Emellett kész szerencse, hogy csupán 73 évet kellett várni, hogy kiderüljön, 1929-ben – az akkor még brit gyarmat – Egyiptom amerikai megrendelésre szállította a tanulmányokat és kutatási adatokat a fűszívás miatt elmegyógyintézetbe került páciensekről! Jól jött a segítség, elvégre a szabadság országának támogatása sokat számít a függetlenségért vívott harcban, egy ilyen kis csúsztatás még belefért. Nem számít, hogy évtizedekig hivatkoztak rá a kormányok.

De akkor legalább lenne világos, hogy mit tiltanak! Bayer szerint a 61-es egyezmény egyik legnagyobb problémája, hogy még csak nem is tartalmaz egyértelmű definíciót a kannabiszra.

Amikor megszületett a dokumentum, nem volt ismert a kannabisz hatóanyaga. Ugyanakkor Indiában a növény szárított virágát – ami náluk a gandzsa, nálunk a marihuána – akkoriban még lgálisan lehetett megvenni az úgynevezett ópiumboltokban, volt rá szabályozás, törvény. Az egyezménybe is ezt a meghatározást vették át, így kannabisznak mind a mai napig a növény virágai és ágvégei számítanak. Függetlenül a hatóanyag-tartalomtól, függetlenül mindentől – magyarázta a tudós szakpolitikus.

Ez már csak azért is problémás, mert – mint később kiderült – az egyezmény megalkotásakor az Indiában forgalmazott kender THC-tartalma egy-két százalék körül mozgott. Azóta – lám-lám, mennyit ér a tiltás – a fűfogyasztás óriási méreteket öltött. Európában és Amerikában, és megjelentek az úgynevezett szuperpotens fajták, amelyek néha 25-30 százalékban tartalmazzák a fő hatóanyagot. Az egyezmény szemlélete azt sugallja, mintha csak égetett szesz létezne, és mindegy, hogy egy korsó sörről vagy ugyanennyi pálinkáról beszélünk! Tegyük még hozzá, hogy a társadalmi nyomásra azóta elterjedt és teljesen következetlen „ugyan tiltott, de…” típusú szabályozások szintén ellentmondásos helyzeteket alakítottak ki. Németországban például tartományonként változik a még nem büntetendő „csekély mennyiség” mértéke.

Eleve felfoghatatlan – érvelt a professzor, úgy egy rendszer, ha az utca egyik oldalán harminc gramm, a másik oldalán három gramm számít csekély mennyiségnek. Mi van akkor, ha az utca egyik oldalán valakinél 30 gramm egyszázalékos, a másikon három gramm harmincszázalékos marihuána van? – mutatott rá a szabályozás újabb képtelenségére.

Ostobaság persze azt gondolni, hogy ezt a CND-ben ülő delegáltak nem látják. Tisztában vannak ők azzal, hogy amit évről évre megcsócsálnak, úgy rossz, ahogy van, lépni viszont mégsem mernek. A tiltáspártiak ugyanis azon a véleményen vannak, hogy az egyezményhez nem szabad hozzányúlni, mert akkor teret nyernek azok, akik enyhítnék a szabályozást. A liberálisabb vonalat képviselők ellenben attól félnek, ha megpiszkálják az egyezményt, legfeljebb kapnak egy stigmát, és végül őket nyomják el. Patt? De vajon ki fogja végül felborítani a táblát, és újra felpakolni a bábukat? És mikor?

Nincs válasz, és nincsenek elfogadható érvek. Mintha lenne a háttérben valami „láthatatlan kéz”, ami rendre káoszba és pusztulásba akarja taszítani ezt az istenverte emberiséget! Milyen végtelenül ostoba elképzelés egyáltalán, hogy akkor nem lesznek drogok, ha kiirtjuk az összes növényt, amiből elő lehet állítani őket? És ez még könnyebben felfogható ahhoz az ostobasághoz képest, ami a felismerés képességének hiányában mutatkozik meg. 1965-ben mindössze 47 tonna ópiumot foglaltak le a hatóságok, 2005-ben ez a szám meghaladta az 1200-at. Szintén az Elvtelen Nemzetek Szervezete becsülte ugyanebben az évben az illegális ópiumtermelést 4600 tonnára!?

India lakosságát az ópiummák listára firkantásával megfosztották filléres fájdalomcsillapítójától, a drága szintetikus készítményekre pedig arrafelé nincs pénz, közben Észak-Amerikában népszavazással döntenek a marihuána gyógyszerként történő alkalmazásáról, mert az „ugyan tiltott, de…”, és egyébként is, mintha a népakarat megfelelne egy körültekintő eljárásnak, aminek alapján gyógyszereket lehet engedélyezni és forgalomba hozni?! Mindemellett a kétezres évekre elértük, hogy méregdrága eljárással THC-t szintetizálni és használni nem bűn, pedig ugyanaz a hatóanyag és hatás, de így már fiolába, kapszulába lehet zárni, és jól el lehet adni. Akinek van rá pénze, megveszi, akinek meg nincs, az így járt. Éljen a gyógyszeripar, mert becsületes, mert betartja a törvényt, és mert pusztán erkölcsi (tehát még véletlenül sem profit) alapon nem kísérletezik tiltott növénnyel! Szép új világ!?

De vajon meddig tűri majd például a föld egyre terjeszkedő iszlám része, hogy a kábítószer- és alkoholproblémát külön kezeli az egyezmény? Bayer professzor még 87-ben megmentett egy nemzetközi konferenciát egy tisztázó félmondattal. Ezen a konferencián sikerült először valamilyen formában elfogadni, hogy a keresletcsökkentésre, a megelőzésre kell helyezni a hangsúlyt – mesélte. A kiadott ajánlások tartalmaztak egy bevezető részt, ami úgy fogalmazott, hogy a kábítószereket ellenőrizni kell, mert ilyen és ilyen problémák forrásai. Erre az iszlám országok képviselői felhördültek, hogy mi a helyzet az alkohollal?! A félmondat, ami végül feloldotta a feszültséget, úgy hangzott: „Ez nem jelenti azt, hogy más anyagok, mint például az alkohol nem okozhatnak ugyanilyen problémákat.” Amivel sikerült ugyan megmenteni a konferenciát a csődtől, de ez nem megoldás volt, hanem tűzoltás!

Elgondolkodtató. Lehet, hogy az iszlám pakolja fel újra a bábukat, miután az egymásnak feszülő ellentétek végleg felborítják a táblát? Talán. A fenti példánál maradva azonban könnyen előfordulhat, hogy a játszma vége mégis „Shah Mat” lesz, ami a játék őshazájának tekintett Perzsa Birodalom (a mai Irán) nyelvén annyit tesz: az uralkodó legyőzetett!

Megosztom...