Egyetlen kiút a közösség

Kardos-Horváth János, a Kaukázus zenekar frontembere

Pesszimista szemlélettel nyugodtan kijelenthetjük, hogy valamikor az eddig felépített nyugati civilizáció alkonyán készült egy interjú. Komoly válságban vagyunk, nem csak gazdasági, hanem ökológiai, társadalmi szempontból is. Optimista hozzáállással azonban megpróbálhatunk valamiféle kiutat keresni, talán még nem késő. Kardos-Horváth János épp megfelelőnek bizonyult egy efféle eszmecserére, hiszen ő maga is a tudatosság, a fenntarthatóság híve, minek hangot is ad szövegeiben. Viszont mégsem professzor, hogy elvont, tudományos fogalmakkal bénítson. Közülünk való.

Cannabis Kultusz: Egyre többen emlegetik, hogy a gazdasági-pénzügyi válság mellett ideje az ökológiai krízisre is felkészülnünk. Te melyiket látod súlyosabbnak?
Kardos-Horváth János: Szerintem az egyik következik a másikból, tehát nincs ökológiai válság gazdasági nélkül, és fordítva. Egyértelműen látszik, hogy túlfutottunk a kereteken. Mindaz, amit a második világháború óta próbált a világ összehozni gazdaságilag, eddig bírta. Talán a pénzügyi szektoron látszik leginkább, hogy az egész egy vicc. Szinte társadalmi kontroll nélkül zajlik minden folyamat. Olyan szoftvereket használnak már, amik azt figyelik, hogy a világ pénzügyi mozgásában hol van egy rés, ahová be lehet törni.

CK: Közben meg mi kattanunk be…
KHJ: Biztos, hogy mindez nem emberi, és ez baj. Közben ökológiai értelemben világosan látható a tendencia, ami bár nem annyira egyértelmű még, de nem is túl biztató. Nagyképűség lenne azt gondolni, hogy képesek vagyunk tönkretenni ezt a bolygót, hiszen a természetnek hatalmas és erős elemei vannak, és működik az a rendezőelv, mely szerint, ha nagyon elmennek a dolgok rossz irányba, akkor a természet lerázza magáról az egészet. Tudjuk, mi történik az erdőkkel, folyókkal, de igazából a megoldásra kéne koncentrálni. Annyi biztos, hogy ez a magatartásforma, amit művelünk, nem oda vezet, amire számítunk. Erős külső hatás kell, ami kizökkent.

CK: Mire gondolsz? Természeti katasztrófa, vagy magába roskad a mostani társadalmi rendszer, és a túlélők rájönnek, hogy másképp kéne élni?
KHJ: Ma sem tudjuk, hogy a Római Birodalom bukása után, egy-két évtized alatt hová tűnt mindaz, ami működtette. Mintha soha nem is lett volna. És jött a sötét középkor. Korábban az egyiptomi civilizációnak hogyan és miért lett egyszer csak vége? És hova tűnt, ami addig működtette? Technikailag, társadalmilag abszolút fejlettek voltak, valamiért mégsem tudott tovább élni. Lehet, hogy velünk is ez lesz. A helyzet most azért érdekesebb, mert a folyamatok világméretűek, és ebben a játékban vannak olyan emberek is, akik még elég közel élnek a természethez. Ők még rendelkeznek azzal az ősi tudással, ami krízishelyzetekben érvényesebb és hasznosabb lehet, mint az, hogy számítógépet kezelsz.

CK: Tehát Rousseau: vissza a természethez? Vagy legalábbis újra közelebb?
KHJ: Szükségünk van valamire, ami kiegyensúlyoz. Én sokat vívódom ezen. Tavaly óta a földön több ember él nagyvárosban, mint amennyi nem. De ez most jó, vagy nem? Kell-e örülnöm annak, hogy megapolisok alakulnak, miközben úgy gondolom, hogy a város nem természetes közege az embernek? Persze a falu meg az erdő sem feltétlenül az, de akkor mi az? Nemrégiben Londonban jártam, és nagyon megdöbbentett, hogy annak az egész életmódnak semmi köze nincs már olyan egyszerű és természetes dolgokhoz, mint a napsütés. Persze közhely, hogy minden összefügg mindennel, és hogy az vagy, amit megeszel, de akkor is fontos, hogy miből épül fel a tested meg a szervezeted. Ezen a téren is sokkal nagyobb tudatosságra lenne szükség, hosszú távon biztosan nem jó, ha csak műanyag kenyerekkel vagy akár zöldségekkel tömöd magad.

CK: Azaz minél többet, minél jobban, minél kényelmesebben és lehetőleg közvetlenül ne kelljen tenni még a túlélésünkért sem. Százötven év alatt így is meghatszoroztuk magunkat.
KHJ: Valószínűleg beindul hamarosan egy új szelekciós folyamat, de félek, nem természetes lesz, hanem irányított. Elég csak a saját belügyeinket megnézni, mintha leválasztódnának a társadalomról egyes rétegek: aki nagyon szegény, azt tartósan szegregálják, nincs is lehetősége kitörni. A vidék, a kórházak, az oktatási rendszer szétverése csak gazdaságilag lehet megalapozott, de hosszú távon fenntartja, sőt újratermeli a problémáinkat. Ha valami jó volt a szocializmusban, akkor az, hogy igyekeztek jobban összetartani az embereket. Az már más kérdés, hogy mi volt ezzel a céljuk, de most szinte semmilyen kohéziónak sincs nyoma. Ha össze tudod kaparni magadnak meg a gyerekednek bármilyen áron, akkor jó vagy, különben meg… A szociológusok biztos jobban tudják, miként lehetne előhívni a közösségi szellemet, nyilván az új generáció, a gyerekeink lehetnek a kulcs ebben, a szüleinktől már nem igazán várhatjuk, hogy másképp gondolkodjanak.

CK: Ha már „belvizekre” eveztünk, nem mehetünk el szó nélkül az LMP-nél történt jelképes politikai szerepvállalásod mellett.
KHJ: Az EP-kampány során segítettem nekik egy kicsit, de ez a kapcsolat már nagyon messziről ered. A 90-es évek végén indultak Budapesten mindenféle zöld meg civil mozgalmak, amikben benne voltam, mert tetszett, hogy volt az egésznek valami közösségi íze. Ott ismerkedtem meg pár fazonnal, akik kicsit komolyabb iskolákat végeztek, feltették erre az életüket, aztán úgy alakult, hogy LMP lett belőle. Azóta látom, mennyire pici ez az ország, hogy 4-5 emberen múlnak a dolgok. Ahhoz például, hogy egy fesztiválon műanyag helyett visszaváltható pohár legyen, valószínűleg elég lenne egy miniszteri aláírás. De nincs. Barcelonában vagy Londonban minden koncerten veszel egy euróért egy poharat, és utána végig abba kapod a löttyöt, máris nincs annyi szemét. Valahogy meg kéne győzi a döntéshozókat a helyes irányról. Ezért gondoltam, hogy a politikába ilyen nai¬van egy picit bele lehet szállni, jobbító szándékkal. Végül rátettek a listára is, szimbolikusan, a 24. helyen képviselő-jelölt voltam. Relatív jó eredménnyel zártak, aminek örülök, de a jövőben ettől szeretnék hátrébb lépni.

CK: A dalszövegeidben is gyakran a társadalmi problémákra fókuszálsz, most viszont egy gyereklemezzel készülsz.
KHJ: Igen, a három gyermekem elvitt egy másik irányba. Sokkal könnyebben találom meg mostanában a helyemet a világban. Van egy nagy és stabil viszonyítási pont az életemben. Hazamegyek, ahol tényleg lelassul az idő, látni a fejlődést, ami egyúttal kihívás is, hiszen a gyerekek között nagyon kicsi a korkülönbség, vannak ikrek is, és egyszerre történik minden. Közben pedig a szakmában is kéne haladni, szóval nem egyszerű, de szerencsére a feleségem mindenben támogat, a háttérből tartja az egészet, nagyon jó fej. Egyáltalán nem bánjuk, hogy bevállaltuk, mert azt érezzük, hogy jó helyen vagyunk. Biológiailag amúgy is 18–35 év között vagy a legkeményebb, meg a legaktívabb, ez valószínűleg tényleg arra lett kitalálva, hogy türelmes légy, hogy bírd az éjszakázást a gyerek miatt. Fura látni, hogy mostanában az emberek többsége ezt az energiát a hajnalig tartó bulizásra pazarolja. Nyilván ebbe megint belejátszik a piaci érdek, ami azt kívánja, hogy menjél, pörögj, fogyassz.

CK:. Van egyáltalán annyi ünnepelnivalónk, hogy minden sarokra kíván egy fesztivált?
KHJ: Nagyon jól ki vannak találva a fesztiválok, szinte nincs olyan vágy, amit ott ne tudnál kielégíteni. Amúgy se nagyon tudunk hinni a rendszerben, és akkor ez marad. Mekkora gáz már, hogy azt sem tudni, mi lesz a nyugdíjjal? Fizeted a magánpénztárt, közben ide-oda emelgetik a korhatárt, de egyáltalán nincs modellünk. Összevissza fesztiválozik ez a modell nélküli generáció, aminek ki kéne találnia önmagát. Csak senki nem mer közel menni, mert a politika büdös, ráadásul szemét emberekkel van tele, a civil szervezés meg tökölős, és nincs benne lóvé. Mindenki megúszásra játszik. Egyszerű analógia van a 30-as évekre, akkor is brutális mértékben ment a bulizás, a pillanatnyi élvezetek hajszolása, nem pedig a hosszú távon való gondolkodás. Ez meg kapcsolódik a gazdasági, ökológiai válsághoz, amiről az elején beszéltünk. Lehet, hogy hamarosan tényleg felbomlik egy csomó rendszer, az emberek egy idő után nem fizetik majd ki a 400 forintos benzint, nem hagyják, hogy ilyen óriási adókat vigyenek, miközben folyik a pazarlás.

CK: És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy mindez csak a világ fejlettebb ötödében zajlik. Mi lesz a többiekkel?
KHJ: Mindenképpen van némi para ebben, mert az, hogy mi ilyen magas színvonalon élünk, még Magyarországon is, rengeteg ember munkájából áll. Csakhogy ez nem itt történik, hanem a világ másik felén, például Indiában, meg Kínában, ahol tényleg nagyon el vannak nyomva a tömegek, csak azért, hogy nekünk itt olcsó meg jó legyen. Rohadtul nincs egyenlőség, és ők ezt előbb-utóbb észreveszik, aztán beintenek: ti pillepalackból nyomjátok a szénsavmentes ásványvizet, mi meg itt gürizünk, hát ez kurvára nincs rendjén! Előbb-utóbb felmennek a netre, bár a kínaiak ezt próbálják visszafogni egyelőre, és látják majd, hogy itt oltári nagy bőség van, nekik meg semmi – hát nem fogják sokáig jó szemmel nézni, az biztos. Generál bennük egy óriási dühöt, amitől bátran lehet félni. Londonban mindennapos a félelem a robbantásoktól. Ha az egészet felülről nézed, mindjárt érthető, hogy valahonnan iszonyatosan sokat elvesz az a zsidó-keresztény kultúra, ami per pillanat üzemelteti a világot. Vedd ehhez hozzá – ami amúgy a hét sztorija szerintem –, hogy már csak ujjlenyomattal lehet útlevelet igényelni. Ez félelmetes! Abból tényleg csak egy van, leveszik, és olyan szinten bekerülsz a rendszerbe, hogy nincs kiút.

CK: Elavult közhely, de megszoksz, vagy megszöksz?
KHJ: Tény, hogy a hangoztatott nagy szabadság ellenére is lesz egy furcsa bezártságérzésed, amiből nem tudom, hogyan lehetne kitörni. Vagy beszállsz, és nagyon nagy lóvét csinálsz valahogyan, a rendszer fölé kerülsz, és te leszel az egyik egyenlőbb, vagy megszüntetsz mindent, kiköltözöl a Bakonyba, vagy valahová a világ végére, és önfenntartásra játszol. Valahol a kettő között kéne megtalálni az utat, de ez nehéz ügy. A szolgálatszerűség lenne talán a jó irány. Mindenképpen nyitni kéne a közösség felé, akár zenével, akár írással, akár tanítással. Ha tényleg lesz egy nagy zuhanás, akkor biztos, hogy a pénz elveszti az értékét, aztán marad megint az arany, a pia vagy a fű. Simán el tudom képzelni, hogy a fűnek ilyen helyzetben értékmérő funkciója lehet, aztán elcseréled kajára vagy amire akarod.

CK: Gondolod, hogy a cserekereskedelem ennyi emberrel újra működhetne?
KHJ: Ha nem is feltétlenül a cserekereskedelemmel, de valamilyen módon jó lenne, ha megszűnne a hozzáadott érték, és valós munkát végezne mindenki. Akár országos szinten is. Csakhogy ehhez olyan szintű államszervezés és közigazgatás szükségeltetik, ami egyben látja az egészet. A gyerekeimnek például nemrég vettem egy kerti homokozót, a származási helye: Németország. Onnan jött a fa, de még a homok is, én meg csak néztem, hogy ennek mi értelme? Fa, asztalos, homok itt is van, akkor minek kell rárakni a kamionra? Nyilván nem eggyel jöttek, hanem sok konténerrel, bűzzel, át a kontinensen. Nem értem, hogy miért így kell ezt csinálni. Persze valakinek biztos leesett a nagy lóvé, de kívülől nézve ez akkor is butaság, és rengeteg ilyen dolog van. Hiába leszel milliárdos, hiába van böhöm nagy úszómedencéd a Dunakanyarban, meg négyméteres betonkerítésed, amivel elszeparálod magad és a családod, és ha úgy fordul, őrbódékat is állítasz a telek négy végébe, de ez nem fenntartható. A közösségbe kell tudni visszalépni, még akkor is, ha idegesít, hogy a postán bénák az emberek, idegesít, hogy szarakodnak a közszolgálatban, hogy a tanár nem olyan, amilyennek lennie kéne. Türelemre és megértésre lenne szükség, csakhogy mostanság ebből van a legkevesebb.

Megosztom...