Fekete Bárány

A gyógyulás gátja a tilalom

Az angol, drogpolitikával foglalkozó Volteface honlap februárban izgalmas kiadványt jelentetett meg Fekete Bárány címmel, amely a problémás fűhasználat kezelésének akadályait elemzi. Egyik legfontosabb végkövetkeztetésük, hogy a tilalmi rendszerben nehezebb hathatós segítséget nyújtani.

A vizsgálat a brit helyzetre irányul, ezért nem lehet teljesen megfeleltetni minden európai országra, de a tapasztalatok így is tanulságosak lehetnek mindenki számára. Talán emlékszünk azokra a féltudományos médiaszenzációkra az elmúlt évtizedből, melyek a marihuána többszöri átsorolását eredményezték Nagy-Britanniában a különböző kockázatú szercsoportok között. Legutóbb két évvel ezelőtt vették elő a „szuperpotens skunk” fajták rémét, mely állítólag pszichózist okoz a gyanútlan fogyasztóknak. Azóta persze kiderült, hogy a jelenséget nem a magas potencia, hanem egy másik összetevő, a CBD túl alacsony aránya okozza, azt is csak az arra hajlamosak körében. A Volteface tanulmányából kiderül, az egészségügy messze nem fordít akkora figyelmet a kannabiszra, mint a média, holott a problémás fogyasztók száma valóban növekedni látszik az elmúlt években. A jelentés legizgalmasabb része a tilalmi rendszer által generált akadályok elemzése, melyek megnehezítik a sikeres terápiás módszerek kidolgozását. A következőkben ezekre a tanulságokra helyezzük a hangsúlyt, ám előtte essen néhány szó a kannabiszprobléma természetéről is.

Létező függőség

Minden ellenkező híreszteléssel ellentétben a kannabisz használatára éppúgy rá lehet szokni, mint bármilyen más élvezeti cikkre vagy kielégülést nyújtó tevékenységre. Bár az elvonási tünetek meg sem közelítik az alkohol-, a dohány- vagy a kokainfüggőség szintjét, a könnyű hozzáférhetőség és az elterjedt használat miatt sokan a problémák jelentkezésekor is nehezen teszik le a pipát. Becslések szerint Nagy-Britannia 16 éven felüli lakosságának 2,6%-a minősül problémás kannabiszhasználónak (ha nem is a szó szoros értelmében vett függőnek), ami bő egymillió embert jelent. A szenvedélybeteg-ellátás ehhez képest rendszerint alkoholra és a kockázatosabb drogok használóira irányul. A marihuánafüggőknek csak körülbelül 15%-a részesült valaha a fogyasztás csökkentését vagy megszüntetését célzó terápiában, és alig 5,5%-uk kapott kezelést a felmérést megelőző fél év során. Legalább ekkora probléma, hogy a kezelések nem kellőképpen hatékonyak. Ha az ópiátfüggőket nem számoljuk, akkor a kényszeres füvezők voltak azok, akik a legkisebb arányban változtattak használati szokásaikon a vizsgált 6 hónapos időszakban. Alig 42%-uk csökkentette vagy hagyott fel a fogyasztással, mely arány alulmaradt az addiktívabb kokain- és az amfetaminhasználókhoz képest. Mindez pedig azt jelzi, hogy míg az egyéb drogfüggések orvoslására kialakított kezelések elérik céljukat, addig az addikt füvezők számára nyújtott programokon még bőven lehetne javítani. Ehhez azonban a tágabban vett környezet is változtatásokra szorul.

Illegális kihívások

A kiadvány külön részt szentel annak, hogy a kannabisz illegalitása mennyiben befolyásolja a nyújtott kezelések minőségét és a fogyasztók részvételi hajlandóságát. Dr. Ian Hamilton, a York Egyetem Egészségtudományi Fakultásának előadója elmondta, hogy a kannabisz esetében leggyakrabban szorongás és paranoia miatt kérnek segítséget, de a szabályozatlan rendszerben sok a bizonytalanság a kezelések körül. A Volteface elemzése alapján a terápiáktól sokkal jobb eredmények várhatók, ha nem a fűtilalmi rendszerben kell megvalósítani őket. Többek között azért, mert egy legális piac megléte esetén célzottabban lehet elérni a problémás fogyasztói réteget, és ártalomcsökkentő szolgáltatást lehet nyújtani számukra. Ha például a használat mérséklésére irányuló programok a kannabiszboltokban reklámozhatók, akkor ezeknek a szolgáltatásoknak a híre közvetlenül a célcsoporthoz juthat el. Ha pedig a fogyasztás miatt nem kell tartani büntetéstől, akkor a problémával kapcsolatos párbeszédre is megnövekszik a hajlandóság, valamint a terápiába irányítás is könnyebbé válik. A legális rendszerben őszintébb és eredményesebb információ nyújtható a kannabiszhasználattal kapcsolatos kockázatokról, valamint a csomagolásra is elhelyezhetők egészségtudatosságot célzó üzenetek éppúgy, mint a dohánytermékek esetében. Nem utolsósorban pedig fel lehet tüntetni az adott fajta hatóanyag-tartalmát, és a fogyasztókat az olyan variánsok irányába lehet terelni, melyek használatával kisebb az esélyük az olyan, nemkívánatos hatásoknak, mint a szorongás vagy a pszichotikus állapotok. Egy, az amszterdami és a San Franciscó-i fűfogyasztási szokásokat összehasonlító tanulmányból már tudjuk, hogy ha az embernek lehetősége nyílik válogatni a különböző gandzsák között, a többség a közepes potenciájú fajtákat favorizálja, míg az illegalitásban – elkerülvén a sűrű találkozókat a terjesztővel – inkább az erősebb fajtákra esik a választás.

A díler nem orvos

Ezek mellett folyamatos kutatómunkát is lehetne végezni a fogyasztói közegben, hogy a fogyasztási trendeknek megfelelően lehessen alakítani a beavatkozási formák működését. Mindez azonban a puszta dekriminalizációban csak kis részben valósulhat meg, hiszen nem várható el a dílerektől, hogy ártalomcsökkentő kiadványokat mellékeljenek a párgrammos adagok mellé, ahogyan arra sem kérhetők meg, hogy méltóztassanak egészségügyi szempontból megfelelőbb hatóanyag-tartalmú mari-huánát terjeszteni. „A kannabiszhasználók elérése igazi probléma. Meg kell értenünk a kannabiszhasználat kultúráját, hogy javítani tudjunk a szolgáltatásokon, és ezt csak szabályozott piac mellett tehetjük meg” – foglalta össze Hamilton. A legalizációval kapcsolatban a Volteface a fogyasztókat is megkérdezte, akik szintén hasznos adalékokkal szolgáltak. „Úgy gondolom, hogy egy szakértő tanácsa messze hasznosabb, mint egy díleré.” „Úgy vélem, hogy a tilalmi politika ártalmasabb bármelyik drognál és a használatuknál” – hogy csak két álláspontot emeljünk ki. Számos további előnye lenne a dílerek kiiktatásának a füvezésből. Klasszikus legalizációpárti érv, hogy a piac kifehérítése hatalmas csapást mérne a szervezett bűnözésre. Ami azonban a sikeres kezelések szempontjából még fontosabb, hogy csökkenne a marihuánahasználatot érintő stigma, a fogyasztók nem lennének többé feketebárányok, s végre egészségügyi szemszögből lehetne közelíteni a problémás használathoz. Ha pedig a bajba jutott fogyasztó azt tapasztalja, hogy elsődlegesen nem bűnözőként kezelik, fogékonyabb lesz a terápiás lehetőségek igénybevételére is.

Összegezve tehát a legális piac számos szempontból javíthatna a jelenleg kevés embert elérő és nem túl eredményes beavatkozásokon. És akkor még arról nem is esett szó, hogy a fűvásárlás után fizetett adóbevétel 10-20%-át bátran az egészségügyi ellátások fejlesztésére lehetne fordítani, így az ellátás mellett a hatékony prevencióra és a felvilágosító kampányokra is bőven jutna. Így tett Colorado is, aminek köszönhetően a legalizáció után nem növekedett a fűhasználat a fiatalkorúak körében, a problémás fogyasztók számára pedig személyre szabott terápiás lehetőségek állnak rendelkezésre. Ezek után ne mondja senki, hogy a kannabisz tiltása a védelmünket szolgálja!