Fűben-fában dopping
Egy feles közvetlenül a verseny előtt az ok, de pár slukk gandzsa altató helyett akár hetekkel a verseny előtt, na, azt már nem! És ehhez tartsa magát minden olimpikon! Ezt akár a sikeres karrierdiplomata, egykori NOB-alelnök Schmitt Pál is mondhatta volna. A sportolók viszont, a focistáktól kezdve a kosarasokon át a birkózókig egyre többen hangoztatják, hogy a marihuánának semmi keresnivalója a doppinglistán, főleg nem a sportteljesítmény összefüggésében.
Az álszent, bigott sportdiplomatákból álló ilyen-olyan biztosságok és szervezetek azonban legkevésbé sem a sportolók érdekeit képviselik. Pedig talán ez lenne a legfontosabb. „A sport megtanít becsületesen győzni vagy emelt fővel veszíteni. A sport tehát mindenre megtanít” – írja Hemingway. Ha viszont elfogadjuk magasztos meghatározását, bele kell törődnünk, hogy az olimpiákról szép lassan kihalnak az igazi sportok, és az embert próbáló felkészülés során egyre több versenyző számára az igazi kihívás a doppingtesztek kijátszása. Azoknak legalábbis, akik elfogadják, hogy saját erejükből és tehetségükből ma már nem győzhetnek. Hogy sopánkodunk-e mindezen, az a mi dolgunk, de nem árt észrevennünk, hogy a doppingok térnyerésével és üldözésükkel alapvetően változott meg a versenysport természete. Pedig a teljesítményfokozás a sportban nem a modern kor szülötte.
100 méteren, bekokszozva
A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) 2011-ben kiadott, 16 pontból álló kartájában a 8. pont így szól: „Vezessük a doppingellenes harcot a sportban”. A doppingellenőrzés, ami mára egyenesen a sportolókkal szemben vívott háborúvá fejlődött, pár évtizeddel ezelőtt fel sem merült volna. Pedig az emberiség kémiai önkísérletezése egyáltalán nem új keletű. A doppingbotrányokat hallva talán eszünkbe se jut, hogy az emberi természet mindig is fürkészte teljesítménye és állóképessége javításának lehetőségeit. Az antik görög olimpiák slágerdrogjai persze még nem az EPO vagy az anabolikus szteroidok voltak, hanem például a nyers állati here, aminek rágcsálásával a versenyzők felturbózták hormonszintjüket. A teljesítménynövelők használatával még a 20. század első felében sem volt probléma, belefért, hogy az edző kokainnal, amfetaminnal sarkallja jobb teljesítményre tanítványát. Az önfeledt cuccozás egészen az 1960-as, római olimpiáig tartott, ahol egy dán biciklista, vélhetően amfetamin hatása alatt, a túlhajszoltság következtében, holtan esett össze. Ezután a NOB nagyobb figyelmet fordított a doppingjelenségre, melynek köszönhetően a stimulánsok és szteroidok korából a 80-as évekre a sportvilág megérkezett a vérdopping korszakába. Azóta újabb és újabb szerekkel és módszerekkel igyekeznek kijátszani a szabályozást. Az ellenőrök ma örülnek, ha egy-egy doppingoló olimpikont elcsípnek, de az egész folyamattal szemben abszolút tehetetlenek, hiába került már fel több száz szercsoport a Doppingellenes Világügynökség (WADA) listájára. És kit a legegyszerűbb elkapni? Persze hogy azt, aki alkalomadtán egy-egy spanglival lazít, hiszen a THC könnyen kimutatható, és csak hetek alatt ürül ki teljesen a szervezetből.
Ha kíváncsi vagy, melyik sportolók nevéhez fűződnek a legutóbbi “kenderbotrányok”, illetve hogy melyek azok a sportágak, amelyek szeretnék lerázni magukról a THC tesztelés béklyóját, akkor csekkold a teljes cikket a CK Magazin 2012/5 októberi számában!
