Huichol

A mexikói peyote vallás

Kevés közösség maradt Latin-Amerikában, mely olyan sikerrel őrizte meg évezredes hagyományait, mint a huichol. Kultúrájukat és életterüket ma is több irányból fenyegetik, de igyekeznek derűs bölcsességgel reagálni, miközben első osztályú pszichedelikus kézművestermékeikkel műkedvelők százezreit veszik le a lábukról.

Tamatz Kayaumari, az idősebbik Nagy Kék Szarvas Testvér, midőn megpillantotta a mexikói anyaföldet, félretette azt a maga számára az istenek tulajdonából, és nyilakat lőtt ki rá, hogy belépést nyerjen területére. Az első nyilak, ahelyett hogy áthatoltak volna rajta, pálmafákká, erdőkké, kókusszá, homokká és sziklává változtak. Ezután Kayaumari álmában az ötödik nyilat a saját vérével bekenve lőtte ki. Ez a nyíl és a röppályája egy úttá változott, amely összekötötte az emberek és az istenek világát. Az istenek átkeltek rajta a földi világra, de mikor másnap felkelt a Nap, megégtek, és láthatatlanná váltak. Így szól a számos huichol mítosz egyike, azé a népé, amely szintén megtalálta a másvilág útján az átkelés eszközét, a hallucinogén peyote kaktuszt.

Összhangban a világgal

A huichol indiánok származási helyüket a közép-mexikói San Luis Potosíban azonosítják, ahonnan később elvándoroltak a Mexikó nyugati partján fekvő Nayarit, Jalisco, Zacatecas és Durango államok találkozási pontjára. A történészek és az antropológusok ma is vitatkoznak a vándorlás pontos időpontján, de a történelmi leletek alapján annyi kijelenthető, hogy a költözés a spanyol hódítás elé datálódik. A huichol nép bátorsága mellett a környező magas hegyek nyújtotta védelemmel magyarázzák, hogy a gyarmatosítókat visszaverve máig megőrizhették hitvilágukat és hagyományaikat. Az önmagát gyakran Wixáritari névvel illető (jelentése: a nép) körülbelül kétezer éves történelemre visszatekintő huichol közösség így is megsínylette a kolonizációt. A becslések szerint a 16. század elején még 300 ezres nagyságrendű huichol közösség mára mintegy negyvenezer főre zsugorodott, melynek fele modernizálódott, ám másik fele a katolicizmust és a modern kultúrát ma is elutasítva továbbra is a sámánizmus vallását gyakorolja. Azt tartják róluk, hogy ők az egyik utolsó olyan észak-amerikai őslakosközösség, mely a hódítók és a misszionáriusok igyekezete ellenére megőrizte prekolumbiánus hagyományait. Számukra az univerzális élet minden természeti létformában megnyilvánul, ezért minden lélek össze van kapcsolódva a többivel. Minden élőlény a természet négy alapeleméből teremtetett: tűzből, levegőből, vízből és földből. Lelkünkben összekötve, azonos felépítménnyel, mindnyájan egy miniatűr univerzum vagyunk, mely a természeti és a spirituális világot egyaránt tükrözi. Következésképpen e két világ minden tudása és titka megtalálható bennünk, és a világ tökéletesen van elrendezve. A sámánok szerint erről bárki meggyőződhet, aki harmóniában él a természeti és a spirituális világgal. Ha másért nem, már csak azért is hihetünk nekik, mert több évezredes történelmükben a háború egyáltalán nem ismert.  Aki pedig mélyebb ismereteket szeretne szerezni a természet és a spirituális erők működéséről, annak könyvek helyett a gyakorlati utat ajánlják: a peyote használatát, mely a kukorica és a Kék Szarvas mellett a harmadik fő istenségük.

Zarándoklat a tudásért

A megfelelő kaktuszok beszerzése már önmagában egy komoly utazás, hiszen a huichol földeken nem nő peyote, és a közeli piacokon sem lehet hozzájutni. Az egyik legfontosabb éves rituálé ezért az október és március közötti száraz időszak Wirikúta zarándokútja, mely során a sámánok és családtagjaik 400 kilométert tesznek meg, hogy visszatérjenek eredeti otthonukba, San Luis Potosí sivatagjaiba. A mitológia szerint a Kék Szarvas itt áldozta fel magát, hogy peyote legyen belőle, és ez magyarázza, hogy ebben a térségben található legnagyobb számban a peyote kaktusz. Hagyományosan több hónap gyaloglással tették meg az utat, manapság viszont már buszokkal gyorsítják meg az érkezést, a teljes kirándulás még így is 10-15 napot vesz igénybe. A sikeres úthoz legfőbb istenük, a Kék Szarvas segítségét kérik, és nyilakkal felszerelkezve indulnak, így szimbolizálva a peyoteért folytatott vadászatot. A zarándoklat alatt tilos a szexuális érintkezés, és az utazás egyik pontján egy rituálé keretében számot adnak szexuális hűtlenségeikről, hogy emberi tisztátalanságukat hátrahagyva új, isteni identitással folytathassák útjukat. A kaktuszgyűjtésnek mindig egy legalább öttagú „peyotecsalád” felderítésével kell indulnia, ezt követheti az egyedi kaktuszok szedése. Már az első este fogyasztanak a peyoteból, és a legidősebb vándor felidézi a huichol mitológiát, a zarándoklat célját és az univerzum keletkezését, majd közös ima következik az emberiségért és az univerzumért. A zarándokok ezenfelül áldozatokat hagynak a szent helyeken, hogy ezzel is biztosítsák népük jólétét. A peyote fogyasztása és a szellemvilágban való elmerülés az egész utazást átszövi, a visszaérkezés előtti öt napban már nem esznek kaktuszt, hogy immár nem isteni, hanem emberi valójukban térjenek vissza falujukba.

Fenyegetett kultúra

A huichol hagyományok gyakorlását több tényező is veszélyezteti. A Wirikúta zarándoklatról született beszámolókkal párhuzamosan megjelent a San Luis Potosíba irányuló drogturizmus. Bár a nemzetközi kábítószer-egyezmények csak a peyote hagyományos, rituális használatát teszik lehetővé, mindig akad néhány élelmes lakos, aki készséggel hozzásegíti pénzes látogatóit egy combosabb peyoteélményhez, míg mások maguk vadásszák le a növényeket. A mexikói kormány már 1991-ben a veszélyeztetett növények közé sorolta a peyotet, ám rekreációs használata ennek ellenére elterjedt maradt. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a peyote az egyik leglassabban fejlődő kaktusz, ami természetes közegében bő tíz év alatt fejlődik ki, és a nem szakszerű szedés a teljes növény életébe kerülhet, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy a peyoteföldek túlzott kizsákmányolása miatt a huicholok egyre nehezebben tudják gyakorolni évezredes tradícióikat, és ápolni a szellemvilággal fenntartott kapcsolatukat. Emellett a mexikói állam sem nyújt kellő védelmet a huicholok számára szent területeken, amely pedig hivatalosan az UNESCO védelmét is élvezi, így a turizmus mellett egy komolyabb fenyegetéssel is szembe kell nézniük: az ezüstbányászattal. Ha valamivel alaposan fel lehet borítani a természettel ápolt kapcsolatunkat a huicholok szemében, akkor az a hatalmas alagutak fúrása, a természeti kincsek kibányászása és a munka végeztével a szellemvárosok hátrahagyása. Az idén bemutatott „Huicholok: a Peyote Utolsó őrei” (Huicholes: The Last Peyote Guardians) című dokumentumfilm részletesen bemutatja, hogyan forgatta fel egy kis huichol falu életét egy kanadai bányászvállalat, amely előnytelen üzletével nemcsak a huichol földeket, de egész Mexikót kizsákmányolta. A falu lelkes szószólói tüntetést szerveztek Mexikóvárosban, nyilvánosan szembesítették a korábbi mexikói elnököt a kulturális örökség védelmére irányuló ígéreteinek megszegésével, és számos nemzetközi eseményen felszólaltak, melyek következtében ideiglenesen bezárták a térségben működő ezüstbányákat – jelenleg nem tudni, mennyi időre.

Pszichedelikus művészet 

A peyote ugyanakkor maga is segíti a huicholok túlélését ebben a nehéz időszakban, a művészetük inspirációján keresztül. Bár a mexikóinál sokszínűbb művészetű népet nehéz találni, de az élénk színű és szimbólumokban gazdag huichol alkotásokat lehetetlen összekeverni bármely más őslakos nép műveivel. Aki járt már valaha mexikói kézművespiacon, az bizonyosan belefutott a jellemzően sötétkék alapú, színes gyöngyökből kirakott állatformákba, vagy a színes fonalakból szőtt, képkeretbe foglalt történetábrázolásokba, melyek a huichol nép legjellemzőbb alkotási formái. A huichol közösség számára a művészet szorosan összefügg a vallással, és mitológiájukat, illetve a peyoteélmény alatt tapasztalt vízióikat jelenítik meg benne. Az alkotások tehát egyben az istenivel való kommunikációként is értelmezhetők, és hitük szerint hozzájárulnak a közösség jólétéhez, egészségéhez, termékenységéhez, és nem utolsósorban kényezteti az esztétikai érzéküket. A legtöbb alkotáson visszaköszönnek a fő istenségek, a kukorica, a kék szarvas és a peyote – ez utóbbi rendszerint felülnézetben, körkörös formában, zöld vagy kék színben jelenik meg. Mind a fonott képek, mind a gyöngyökből kirakott figurák olyan erőteljes pszichedelikus megjelenéssel bírnak, hogy díszítésként bármilyen psyfesztiválon elvinnék a show-t. Nem is csoda, hogy a 70-es években, miután az antropológusok munkáján keresztül a nyugati kultúra is kezdte megismerni a huichol művészetet, komoly igény jelentkezett a színpompás alkotások beszerzésére. Az őslakosok azóta is örömmel készítik kézművestermékeiket a nagyközönség számára, hiszen a kifosztott bányák után hátrahagyott munkanélküliségben sok falunak ez biztosítja az első számú bevételét. Az igény persze alapvetően befolyásolta a művészetet, úgyhogy ma már nem csupán gyöngyökkel kirakott és peyotemintákkal díszített kék szarvast és jaguárfejet találhatunk, hanem kólásüveget, gitárt vagy akár bogárhátú Volkswagent is, melyek kérdéses, hogy valóban az őslakosok keze munkáját dicsérik. A huichol művészet a komputerizált dizájnvilágot sem kerülhette el, így a videomegosztó oldalakon bandukolva számos animációs videót is találhatunk, melyek a modern technikán keresztül beszéltetik el a színes fonalakról ismerős figurákkal a huichol mitológiát, s akár egy cigi után is kellemes kulturális kirándulással kecsegtetnek.