Húsz éve egy tankban

Mi csak reflektálunk a világ dolgaira

Az egyik mindkettőnk által ismert hely Debrecenben a grow-shop volt, ezért ott beszéltük meg a találkozót Lukács Lacival, a Tankcsapda énekesével. A rock’n’roller törzshelye, egy közeli étterem csendes alagsori helyisége a fotósunknál ugyan nem aratott osztatlan sikert, de interjúra kiválóan alkalmas volt. Kicsit mindig meglepődöm, mikor egy rocker koffeinmentes kávét és frissen facsart narancslét rendel, ami ugyan épp nem volt, viszont tartalmas és hosszú beszélgetés igen. Közben kiderült az is, hogy ezúttal sem minden az, aminek látszik.

Cannabis Kultusz: Idén húszéves a Tankcsapda. Tehát húsz év szex, drog és rock and roll?
Lukács Laci: Hát, azért nem egészen. Inkább sztereotípia, mint valóság, ahogy a rock and rollt összekötik ezzel a „szentháromsággal”. Azok a külföldi rocksztárok, vagy mondjuk inkább ikonok, akik ennek a műfajnak a zászlóvivői – legyünk őszinték –, ha reggel felkelnek, nem azzal kezdik a napot, hogy szétcsapják magukat. Ez inkább imázsépítés, közönségcsalogatás, ha úgy tetszik.

CK: Gondolod, vagy tudod?
LL: Ezt azért lehet sejteni. Az emberi fizikum egész egyszerűen nem alkalmas arra, hogy ezt az életvitelt a szó szoros értelmében évtizedeken át lehessen művelni. Ha alkalmas lenne, akkor például Sid Vicious vagy Phil Lynott (A Sex Pistols és a Thin Lizzy néhai basszusgitárosai – A Szerk.) nem haltak volna meg olyan korán. Persze akadnak kivételek, mint Keith Richards vagy Lemmy (A Rolling Stones és a Motörhead tagjai– A Szerk.), akiknek papíron már réges-rég meg kellett volna halniuk. De azért ebből van kevesebb, abból meg több, akik épp arra szolgálnak bizonyságul, hogy a szex, drog, rock’n’roll életmód, ha ideig-óráig izgalmas is, és lehet persze ezt csinálni, de évtizedeken keresztül büntetlenül biztos, hogy nem. Persze nem jogi, hanem mentális, egészségügyi értelemben.

CK: A magyar rockszcénában amúgy mennyire vannak jelen a tudatmódosító szerek? Nyilván 20 év alatt sok mindent láttál.
LL: Ezt a dolgot előszeretettel kötik össze a zenészek és főleg a rockzenészek világával, de az igazság az, hogy mióta az elmúlt húsz évben az ország egy másfajta üzemmódban működik – és nevezhetjük ezt rendszerváltozásnak is, mondjuk politikai értelemben –, mióta a határok szó szerint megnyíltak, van egy csomó társadalmi réteg, ahol ez sokkal inkább jelen van. Csak a zenészek a címlapon vannak, egy bank középvezetője pedig nincs reflektorfényben. Pedig simán el tudom képzelni, hogy sokkal többet szív, iszik vagy kurvázik, mint egy-egy rockzenész. Ha egy család eladósorban lévő lánya azzal megy haza, hogy szeretném bemutatni az új barátomat, aki a nem tudom melyik banknál menedzser, anyu és apu tapsol, hogy „ó, kicsi lányom, milyen jó partit találtál”, holott lehet, hogy egy full kokainista, tripperes paraszt. Ha engem vitt el valaki bemutatni a szüleinek, mindig az volt, hogy „jézusom, ki ez a hosszú hajú csavargó”, aki ráadásul rockzenész, tehát tuti, hogy iszik meg drogozik. Ez nem más, mint rossz beidegződés, előítélet. Persze Magyarországon is voltak és vannak olyan, rockzenét művelő emberek, akik sokat isznak, szívnak, csajoznak, de én azt hiszem, ezt nem azért csinálják, mert zenészek, hanem mert alapvetően ilyen típusú emberek. Valószínűleg ugyanezt csinálnák akkor is, ha pékek vagy tetőfedők lennének. Bár tetőfedés közben, ha valaki berúg, azt könnyebben éri baleset. Mondjuk a színpadról is le lehet esni, de talán nem akkorát.

CK: Azt mondod, a zenészéletet, ha akarod, sem lehet úgy bírni, hogy napi szinten szétcsapod magad?
LL: Szerintem nem. Ez külföldön is inkább magamutogatás, imázsépítés. Ez az életmód a koncertezésen kívül is rengeteg egyéb teherrel jár. Utazás, promóciók, dedikálások, sajtótájékoztató, nem is beszélve a valódi munkáról, a dalszerzésről, a stúdiózásról, a próbákról. Ezt nem lehet hosszú távon úgy művelni, hogy közben az ember úgy üti magát, ahogy kifelé mutatja, vagy próbálja elhitetni. Aki ezt a szó szoros értelemben tette, az fiatalon meg is halt.

CK: Személy szerint mikor kezdted érezni, hogy ez munka, hogy kötelezettségek vannak, melyek alól nem lehet kibújni? Nyilván nem így indult.
LL: Nem, de a szó hétköznapi értelmében mind a mai napig nem érezzük munkának. Jóllehet ebből élünk, és valóban vannak kötelezettségeink, amiket teljesíteni kell, ami nem kedv kérdése, és nem megy úgy, ha mindennap szétiszod vagy -szívod magad. Egy zenekar, ha népszerűvé válik, és sokan „követik”, jó esetben hamar rájön arra, hogy a név kötelez. A legkevésbé sem tehetjük mindig azt, amit szeretnénk. Például hogy annyit iszunk, meg úgy bulizunk, ahogy esetleg tennénk, mert másnap is, meg harmadnap is várnak ránk a következő koncerthelyszínen. Hamar eljön az idő, amikor belátod, ha az vagyok, aki vagyok, és az én nevem az, ami, akkor ezzel nemcsak jogok, de kötelességek is járnak. Ez persze nem valami kényelmetlen kötöttséget jelent. Ha úgy lenne, abbahagynám, és holnaptól nem lennék a Tankcsapda énekese. Innék egész nap, aztán pár év múlva meghalnék valami lepukkant lakótelepi garázsban. Az ember az életkor előrehaladtával, másrészt a tapasztalati úton megszerzett tudás segítségével felismeri, hogy ha hosszú távon, jó minőségben és nagy energiákkal akar valamit csinálni, akkor a mérleget egyensúlyba kell hozni. Tehát ha bulizol, akkor pihenni is kell, ha iszol, akkor enni is kell, és így tovább.

CK: Nálad mikor jött ez a tapasztalat, lehet bármihez kötni?
LL: Ez egy folyamat volt, nem máról holnapra történt, hogy tegnap még buliztunk, mint az állat, ma meg már nem. Minél ismertebb lett a zenekar, minél több rajongónk lett, minél inkább éreztük annak a jó értelemben vett súlyát, amit csinálunk, párhuzamosan egyre inkább éreztük azt is, hogy bizony vannak olyan helyzetek, és egyre több, amikor le kell tenni a poharat, vagy le kell feküdni aludni, mert holnap meg kell csinálni valamit, és ahhoz, hogy jól sikerüljön, az kell, hogy előző este ne üssük ki magunkat. Valójában hosszú folyamat volt. Szerintem, aki képes ezt felfogni, azokból lesznek az „állócsillagok”, aki nem, az meg eltűnik a süllyesztőben. Aki komolyan és hosszú távon akarja csinálni, fel kell fognia, hogy az emberi fizikum bizonyos korlátokat szab. Mi már rég nem ott tartunk, hogy ne igyuk vagy szívjuk magunkat tompára, vagy hogy kevesebbet kéne bulizni, hanem sportolunk, edzéseket végzünk, konkrétan fizikailag is készülünk arra, hogy a színpadon azt a teljesítményt tudjuk nyújtani, amit. Idén leszek negyvenkét éves, és persze ráncos vagyok a sok éjszakázás miatt, de ha az elmúlt 20 évet valóban végigittam meg -szívtam volna, hát nem így néznék ki! Ha kimegyek a színpadra, ma is oda tudom csapni magam, és nem lett belőlem egy pocakos, tohonya alkoholista.

CK: Ha mára ki is kopott az életedből a fű és a nagy ivászatok, egykor biztos része volt a mindennapoknak, de mennyire volt része az alkotási folyamatnak? Mennyire befolyásolta például, hogy milyen dalok születtek?
LL: Az egyik legismertebb dalunk első sora az, hogy „néha úgy hiányzik a marihuána”. Ennél egyértelműbben fogalmazni nem nagyon hiszem, hogy lehet, vagy kell. Persze ezt a sort, vagy ezt a dalt, vagy a többit, ami ezzel a témával foglalkozik, sohasem reklámnak szántuk. Nem azért énekeljük, hogy bárkit befolyásoljunk. Inkább az van, hogy arról énekelünk, arról szólnak a dalok, ami az életünk egyes szakaszában, aktuálisan érdekelt minket, ami éppen a mindennapjaink része. Amikor például ez a dal született, otthon ültem, és azon agyaltam, hogy de jó lenne szerezni egy spanglit valahonnan, de nincs senkinek az egész városban hetek óta. Az alkotási folyamatnak annyira volt tehát része, amennyire az adott pillanatban az életem része volt. Amikor azt írtam, hogy „nincs pénzem, nincs nevem, mitől legyen jókedvem”, akkor épp arról volt szó, hogy lyukas volt a tornacipőm, és nem volt egy kanyim se. Nem volt pénzem, nem voltam senki, és ettől nem voltam túl vidám. Ez ennyire egyszerű. Hozzáteszem, sokan gondolják, hogy az alkotási folyamat úgy néz ki, hogy jól beszívunk, és megjön az ihlet. De ez nem így van. Az ihlet attól nem jön meg. Vagy jön, vagy nem jön, de teljesen független attól, hogy valaki józan, vagy részeg, vagy éppen absztinens. Ismerek egy német punkbandát, ahol a gitáros énekes egy kiváló, energikus, kurvára intenzív csóka, velem egyidős, és totál absztinens volt egész életében. Mégis olyan dalokat ír, hogy ezt senki nem gondolná róla. Nem hiszem, hogy ilyen értelemben lenne összefüggés a módosult tudatállapot és az alkotás között. Attól, hogy valaki képes elszívni egy spanglit, vagy meginni egy üveg pálinkát, még nem lesz se jó dalszerző, se jó szövegíró vagy előadó. Ha ez így lenne, akkor Magyarországon ma lenne 1,5 millió kiváló rock and roller, mert legalább ennyi alkoholista van.

CK: Ettől függetlenül van olyan dal, amire emlékszel, hogy betépve született?
LL: Persze van, de ettől még fennáll az, amit mondtam. Most pont tudok egyet, mert játsszuk a 20 éves jubileumi turnén. Ez egy 92-es dal, Nem ismerek rád a címe. Egy elég lassú, vontatott, nehézkes téma, és a gitár riffje egy 91-es tavaszi, németországi turnén született. Akkoriban kisebb klubokban, punk foglaltházakban játszottunk, ahol nem volt nehéz beleszaladni egy-egy spangliba, és hát mi se menekültünk előle. De a fű vagy az alkohol által okozott tudatállapot már akkor sem cél volt, hanem inkább eszköz, ami szerintem óriási különbség.

CK: A közönség persze ettől még azt gondol, amit akar. Foglalkoztatok valaha azzal, hogy a zenész is, mint közlő, bizonyos értelemben viseli ennek a felelősségét?
LL: Nem volt téma. Szerintem a rock’n’roll és az ebből fakadó szabadságvágy pont azt jelenti – a szó mentális értelmében –, hogy nem kell a gondolataidat kontroll alatt tartanod. Ha azért nem mondanék el valamit a dalokon keresztül, mert azzal foglalkoznék, hogy mit szólnak az emberek, vagy milyen hatása lesz rájuk, az öncenzúra lenne, és az egész elveszítené az értelmét. Persze ettől még nem mindegy, hogy miket beszélsz a színpadon, hogyan konferálsz, mit énekelsz. A lényeg mégis – legalábbis a Tankcsapda esetében –, hogy mi csak reflektálunk a világ dolgaira, nem foglalunk állást se pró, se kontra, nem akarjuk megmondani a tutit. A világ dolgaiban pedig benne van a pia, a kurva, a szex, a napi munka, az öröm, a bánat, a szerelem, a farok, a punci, a spangli, bármi. Énekelünk a kokainról is, pedig soha nem voltunk kokainisták, de azok a helyek, ahol jártunk, az élet, amit élünk, hozott magával ilyen tapasztalatokat is. Álszent dolog lenne azt mondani, hogy amiket megénekeltem, egy könyvben olvastam. Ezt senki nem hinné el, és nincs is miért ezt mondjam. Ha ezzel bárkinek baja van, arra is csak azt tudom válaszolni, hogy én egy szuverén alkotó ember vagyok, nem kell velem egyetérteni, nem kell a gondolataimat magáévá tenni senkinek. Ahogy én sem haragszom azért senkire, ha másképp gondolkodik, más is tolerálja azt, ahogy én látom ugyanazt a világot.

CK: A koncertjeiteken ma már egész családokat látni. Anyuka hozza a gyereket, és láthatóan nem félti azoktól a tartalmaktól, amik megjelennek a dalokban.
LL: Ez jól példázza, hogy a Tankcsapda sokkal több annál, mint hogy le lehetne szűkíteni a csajozásra, piázásra, füvezésre. Sok dalban például Istenről beszélek. Nincs semmilyen kizárólagosság a témákban. Egyszerűen csak mindig arról van szó, ami éppen foglalkoztat. A szülők, akik elhozzák a gyerekeiket, biztos nem gondolják, hogy ezek ördögtől való gondolatok, és jaj, csak a gyerek meg ne hallja. Jóllehet az első néhány évben még volt erre példa. A mai szülők a kisgyerekkel talán épp azok az egykori kamaszok, akik akkor megértették, hogy ez nem egyfajta szex- vagy drogközpontúság. Csak három ember, akik élik az életüket valahogy, és a maguk módján reflektálnak a világra.

CK: Milyen érzés ezt látni, lehet ez egyfajta visszaigazolása az elmúlt 20 évnek?
LL: Talán nem ez a legjobb kifejezés, mindenesetre jó érzés látni, hogy a dalaink, a szónak ebben a szűk intervallumában, valamilyen szinten időtállóak. Hogy nemcsak egy-két évre szóltak, hogy nemcsak 17 évesen lehet a Tankcsapdát hallgatni vagy szeretni, hanem 7, meg 17, meg 57 évesen is. Nyilván minden korosztály másképp gondolkodik, mást és mást jelent számára egy-egy dal, de ettől függetlenül ez egy kapcsolódási pont. És ebben az értelemben lehet egyfajta visszaigazolása is a munkánknak, hogy mégiscsak jó az, amit csinálunk.

CK: Az a szülő, aki tizenpár éve énekli, hogy úgy hiányzik a marihuána, biztos nem fog agyérgörcsöt kapni, ha a kamasz gyereke azzal áll elő, hogy kipróbálta a füvet. Sőt, talán ennek a szülőnek még el is meri mondani a srác…
LL: Én is ezt gondolom, persze az elmúlt 20 évben, mióta a Tankcsapda létezik, sok minden megváltozott – és ez összefügg ezzel a rendszerváltozásnak nevezett dologgal. Nemcsak a fűvel kapcsolatban, hanem az emberek látásmódját illetően is. Nem azt mondom, hogy felhőtlenül boldognak lehet lenni ebben az országban, de ma már azért többen vannak tisztában azzal, hogy önmagában attól, hogy valamiről nem tudunk, vagy valamit nem ismerünk, még nem feltétlen rossz vagy veszélyes.

CK: Mi a személyes véleményed a pszichoaktív szerek – köztük a marihuá­na – hazai szabályozásáról?
LL: Az, hogy már a nyereg alatt puhított hús és a kumisz idején is fogyasztottunk alkoholt, mégis a mai napig nem tanultunk meg inni! Nem úgy értem persze, hogy nem tudunk mennyiséget inni, azt nagyon is tudunk. De az ivás kultúráját ezer év alatt sem sikerült elsajátítanunk. Ebből kiindulva azt gondolom, ha most hirtelen rászabadulna az országra a legalizáció, az nem lenne szerencsés. A magyar társadalom a közelében sincs annak, hogy fel lenne készülve ennek a befogadására és kezelésére. Ezért ha a kérdés valójában arra vonatkozik, csak nem sarkítva teszed fel, hogy legalizáljunk-e, vagy sem, akkor egyértelműen az utóbbira voksolnék. Az érem másik oldala viszont, ha belegondolok abba, hogy – jogi értelemben legalábbis – egy 19 éves fiatalt bűnözőnek tekintenek, és akár börtönbe is zárhatják, kemény bűnözők közé, csak mert van nála pár gramm fű, azt nemhogy túlzásnak, de ésszerűtlen marhaságnak tartom. A kettő között lenne valahol a megoldás, de Magyarországon 2009-ben nemhogy ez, de tíz dologból kilenc nem ésszerűen működik. Ami kocka alakú, azt megpróbáljuk gurítani, ami kerek, azt meg cipeljük. Egy dolog biztos, ha a világnak azt a kisebb részét veszem alapul, ahol legális, vagy féllegális módon kezelik a füvet, azt látom, hogy kizárólag kulturáltság kérdése, milyen szinten van ez társadalmilag elfogadva. Szerintem igenis lehet kulturáltan viszonyulni, mind a fogyasztók részéről a társadalom irányába, mind a társadalom részéről a fogyasztók irányába. A probléma az, hogy mi ezt még nem tanultuk meg. Ezzel együtt én összetenném a kezem, és hálát adnék az égnek, ha ez lenne a magyar társadalom egyetlen és legnagyobb problémája, de sajnos nem így van.

CK: Sokan tudják rólad, hogy ejtőernyőzöl. Néhány hónapja Jack Cole állította magáról vele készített interjúnkban, hogy adrenalinfüggő. A te életedben milyen szerepet tölt be az adrenalin?
LL: Az ejtőernyőzés kétségtelenül egy adrenalinfröccs a szervezetnek, de rám abszolút nem jellemző ennek a hajhászása, vagy az ehhez való hozzászokás. A repüléssel már sokkal korábban szerelembe estem, mint hogy ernyőzni kezdtem. Ez a sport ennek a folyamatnak a kicsúcsosodása. Sokkal inkább a kötetlenség megéléséről szól, a teljes szabadságot megtestesítő dolog számomra. Azt a szabadságot, amit az ember a levegőben, zuhanás közben átél, meg lehet élni más módon, hasonló minőségben, például szex közben, amikor a szerelmeddel vagy, de pont ugyanazt nem tudod előállítani. El tudom képzelni amúgy, hogy ettől is függővé lehet válni, de úgy látom, magam körül legalábbis, hogy az ernyősök túlnyomó része nem függő. Sőt, már rég túl van azon, hogy emiatt üljön fel egy gépre. Talán az első 10-20 vagy 50-100 ugrásban ez még benne van, de ha valaki túl van ezen, már egészen más dolgok motiválják. Persze az ember, főleg ha élvezi, hogy kiugrik egy több ezer méter magasan repülő gép ajtaján a semmibe, nyilván keresi ennek a lehetőségét. „Sajnos” az én életemben az, hogy a Tankcsapda énekese vagyok, ebben is egy csomó korláttal jár. Egy turné kellős közepén, vagy egy lemezmegjelenés előtt egész egyszerűen nem tehetem meg, mert – főleg a korábbi balesetekből tanulva – a sérülés veszélyét minimalizálnom kell.

CK: Bár ebben saját tapasztalatom nyilván nincs, az is különleges élmény, mikor több tízezer ember tekintete szegeződik rád…
LL: Nagyon is, és bár néha azt hiszed, hogy meg lehet szokni, valójában mégsem. A Szigeten, a jubileumi koncerten 35 ezren voltak kíváncsiak ránk, és bár játszottunk már ennyi ember előtt, a vége felé, mikor már teljesen felszabadult volt mindenki, olyan energiaáramlást éreztem – jóllehet sokszor átéltem már ezt –, mintha először történne. Azt hiszem, ha egyszer úgy mennék fel a színpadra, hogy leszarom, hányan vannak, eljátszom a számokat és kész, nagyjából ott törne el bennem valami, amit nagyon nem szeretném, ha valaha is eltörne.

CK: Hát most semmiképp, új lemez és jubileumi turné előtt álltok. Gondoltál erre 20 évvel ezelőtt?
LL: Azt nem gondoltuk végig annak idején, hogy hány év múlva fog megvalósulni, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem bíztunk benne, hogy nem hittünk abban, hogy ez valaha így lehet, hogy nem reméltem, vagy nem gondoltam, hogy eljuthatunk idáig. Sőt, annak idején, mikor alakult a Tankcsapda, 21 éves voltam, és épp leszereltem a katonaságtól. Egy alkalommal beleszaladtam egy ismerősnél egy nagy trombitába, és volt egy különös élményem. Konkrétan azt hallucináltam – bár ez nem igazán jó kifejezés, mégis valahogy vizualizáltam –, szóval láttam magam előtt, hogy milyen lenne, ha ez a zenekar, ami nem sokkal korábban alakult, és nem ismerte még szinte senki, több tízezer ember előtt játszana, akik minket akarnak, értünk, miattunk vannak ott, és szeretnék azt, amit csinálunk, és mi is szeretnénk nekik azt csinálni, amit csinálunk. És húsz év elteltével, kis túlzással, de gyakorlatilag képkockára pontosan megtörtént minden.