Írástudók tudata
Bódulat és irodalom az antikvitástól a 20. századig
Számos történet forog közszájon ismert írókról, költőkről, akik aktívan éltek különböző tudatmódosító szerekkel. Ady Endréről például feljegyezték, hogy naponta hatvan-hetven szál cigarettát szívott, három liter bort ivott, és csak veronál segítségével tudott aludni. A művészek érzékenységük és kielégíthetetlen kíváncsiságuk folytán mindig is a hétköznapi tapasztalástól eltérő élményekre vágytak, más, mélyebb dimenziókba akartak utazni, amihez sokszor, sokféle anyagot hívtak segítségül.
Természetesen nem mindegy, hogy a tudatmódosító szerrel élő ember miként éli meg az utazást. Volt olyan író, például Krúdy Gyula, aki számára egy nő combja vagy egy jól elkészített ebéd is biztosította ezt, hiszen nem feltétlenül az anyag természete okozza a bódulatot, hanem az elme állapota. Ezért is lehetséges, hogy a vélhetően mindenki számára ismerős másnaposságot a szenzibilis költők egyfajta halálélményként tapasztalták meg.
Az egyik első emlék a világirodalomban, mely tudatmódosításról szól, Platón Lakoma c. dialógusa, melyen a zömében aznapos, illetve másnapos résztvevők a szerelem természetéről beszélgetnek, miközben a sárga földig leisszák magukat. Egyedül Platón mestere és hőse, Szókratész marad józan, pedig ő is iszik. François Villon, a középkor rock and roll hőse nemcsak műveivel, de legendásan züllött élettörténetével is beírta nevét az irodalomtörténetbe. Léhán élt, szerette a nőket és a bort. Nőügy miatt keveredett összetűzésbe egy pappal, akit megölt, bár feltehetően önvédelemből. Életművének szellemi örököse François Rabelais a Gargantua és Pantagruel c. regény szerzője. Művében éles gúnnyal ostorozta az álszenteskedést, a szellemi korlátoltságot, a tudományos nagyképűséget és a világi hatalom visszaéléseit. A Gargantua név, mint a regényből megtudhatjuk, annyit tesz: „mindenki szomjas”. Hősünk hosszú útján bármerre is jár, az emberek mindenhol isznak, sőt vedelnek, miközben szarnak, finganak és basznak, ráadásul mérhetetlenül ostobák is. Hogy nem tévedett, és valóban jellemző volt a középkor emberére a mértéktelen vedelés, annak bizonyítéka Dante Isteni színjátékában a Pokolnak az a bugyra, melyben a mértéktelen étkezők és italozók szenvednek. Jég, hó és mocskos víz folyik rájuk, melyben rohadnak, míg a háromfejű Cerberus karmolja, falja a lelküket. Sajnos Rabelais személyes életéről vagy kedvenc szereiről keveset tudunk, de feltehetően szókimondó és nyers regényében megírt tapasztalatait saját életéből merítette.
Minden bizonnyal a magyar irodalom első jelentős költője, Balassi Bálint sem vetette meg a bort, erre bizonyság a Borivóknak való c. bordala, melyben a Pünkösdöt köszönti. De az biztos, hogy az adrenalint igazán kedvelte a végvári vitéz, hisz számos ütközetben vett részt, sőt halálát is egy mindkét lábát szétroncsoló ágyúgolyó okozta. Késői utódja, Csokonai Vitéz Mihály követte őt nemcsak költészetben, hanem alkoholfogyasztásban is. Ha jó társaságba keveredett, a sárga földig itta magát, ahogy ezt Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz c. bordalából bárki megtudhatja.
A felvilágosodás hírhedt francia írója, Donatien Alphonse François de Sade, azaz Sade márki más bódulatot keresett. A szexuális szabadság-szabadosság úttörője volt. Regényeinek világa erkölcsnélküli, kegyetlen és félelmetes. Már fiatalon hódolt a szebbik nemnek, és miután apja akaratának engedelmeskedve kényszerházasságot kötött, titkos lakást tartott fenn, ahol szexuális szenvedélyeinek áldozott, prostituáltakat korbácsolt, sőt egy orgia alkalmával spanyol legyet kevert az ételbe, ezzel akarván fokozni vendégei szexuális étvágyát. A keverék miatt sokan megbetegedtek. Sade-ot pedig mérgezés és szodómia vádjával elítélték. Magatartása felháborodást keltett a kor emberének szemében. Börtönbe került, majd később elmegyógyintézetbe. Fogsága idején írni kezdett, az intézetben pedig viszonyt folytatott orvosaival, ápolóival és betegtársaival. Bolondja volt a szexuális élvezeteknek, filozófiája szerint a természet, az ösztön az elsődleges, mindenféle más emberi érzések fölött, különösen a szerelem fölött. Az állat és az ember közti különbséget abban látta, hogy az állatok párzása csupán szexualitás, míg az emberek képesek az erotikára, azaz nemcsak fajfenntartó cselekedetre, hanem élvezetre is.
Mind az antik világban, mind a középkorban fontos szerepe volt az alkohol okozta mámornak, ám a bódulat keresése mégiscsak a romantika korától lett igazán jellemző a művészekre. A 19. századtól a költők, írók a nemzet szellemi vezetőinek, prófétáinak vagy épp az új kor papjainak, egy másik világ és valóság közvetítőinek, médiumnak tartották magukat. Ekkor már nem tekintették bolondnak a parkban egyedül sétáló dúlt tekintetű, kócos, magában beszélő Beethovent, hanem zsenije részének és következményének tartották különös, formabontó viselkedését. Mindez megfelelő körülményeket biztosított ahhoz, hogy az írók, költők új tapasztalatok után nézzenek, melyekhez a legkézenfekvőbb úton, különféle szerek segítségével juthattak el.
A leghíresebb az elsők közül Thomas De Quincey angol esszéista, aki főművében, az Egy angol ópiumevő vallomásai c. kötetében leírta, hogyan szabadulnak fel, majd torzulnak lidércessé a „paradicsomi” látomások az ópium hatására. Gazdag manchesteri kereskedőcsalád sarja volt, kiváló iskolákba járt, amíg járt, mivel egy idő után megunta az ott uralkodó pedáns rendet, és Londonba szökött, ahol barátoknál könyöradományokból élt, majd az utcán koldult és éhezett. Később megpróbálta rendezni életét, beiratkozott az Oxfordi Egyetemre, és tanulni kezdett, ám egy esős, ködös délután betért egy patikába, hogy fogfájása enyhítésére ópiumot vásároljon. Soha többé nem hagyta abba a fogyasztását. Igazi ínyence lett a drognak: szertartás volt számára minden alkalom, és megadta a módját. Könyvében részletezi, hogy mikor hogy, mikor és mennyit ajánlatos enni. Mesél a bódulat élvezetéről, de nem titkolja a megvonással, hiánnyal együtt járó szenvedést sem.
És ezzel még közel sem értünk a cikk végéhez. Ha szívesen olvasnál Charles Baudlaire, Henrik Ibsen, Oscar Wilde, Arthur Rimbaud és Paul Verlainen és kortársaik művészetéről és választott tudatmódosítóiról, akkor keresd a CK 2012/3. júniusi számát! A cikksorozat második része a 20. századról pedig a CK 2012/4. augusztusi számában lesz olvasható!
