Jamaica lángjai

Empress Ayeola, avagy Fire Mamma

Amikor kiderült, hogy fergeteges reggaeszeánsz készülődik a Gödörben egy vérbeli, jamaicai reggaehercegnő, nevezetesen Empress Ayeola főszereplésével, nem volt kérdés, hogy ott leszünk. A február végi csípős hidegbe érkező Fire Mama szelíd karibi lángjaival mindenkit feltüzelt, és még szponzorlogók sem rontották az összképet.
A jótékonysági bulit ugyanis a Menhely Alapítvány szervezte.

Cannabis Kultusz: Jamaicából származol, mégis Londonban élsz. Hol indult a karriered?
Empress Ayeola: Noha jamaicai származású vagyok, valójában Londonban születtem. Kisgyerekként aztán visszakerültem Jamaicába, ott jártam általános és középiskolába, majd dolgozni is ott kezdtem könyvelőként egy kiskereskedésben. A gimnáziumi ének- és drámatanárom a híres énekesnő, Sonya Spence volt, általa kerültem közel az előadóművészethez. Vokáloztunk neki néhány diáktársammal, én pedig ez idő alatt már saját dalokat is kezdtem írni.
CK: A 80-as évek végén aztán ismét Londonba költöztél. Jamaicában nem tudtad kellően kibontakoztatni a tehetséged?
EA: Egyrészt felnőttfejjel is kíváncsi voltam a helyre, ahol születtem, másrészt pedig Jamaicában akkortájt – mint szinte mindig – rengetegen próbáltak az éneklésből megélni. Gondoltam, szerencsét próbálok a „világ másik felén”. Amikor megérkeztem Londonba, nyár volt, szikrázó napsütés fogadott – meg is nyugodtam, hogy legalább a klímával nem lesz gond. Télen viszont szinte sírva hívtam fel édesanyámat, hogy haza akarok menni – szörnyen hideg volt. (nevet) Ő persze azt tanácsolta, hogy ha már ott vagyok, maradjak, szerezzek munkát hosszabb távra. Kezdetben éjszakás voltam egy KFC-ben, aztán eladó egy south kensingtoni butikban, később pedig hivatalban is dolgoztam.
CK: Teljesen háttérbe kellett szorítanod a zenét?
EA: Körülnéztem a zenei színtéren, de a kilencvenes évek eleje reggaeszempontból nem kecsegtetett túl sok jóval – legalább¬is ami Nyugat-Európát illeti. Az énekeseket szemre válogatták, s a nők többnyire csak előre megírt, semmitmondó „loverock” dalokat énekelhettek. Ebben nem akartam részt venni, nem akartam eladni a lelkem csak azért, hogy abból élhessek, amit szeretek. Az ezredfordulóig nem is nagyon történt változás. Időközben kiadtam ugyan egy-két kislemezt, de ezek jelentéktelenek voltak. A 2000-es években aztán beindult az európai reggae – és most már megélek az éneklésből.
CK: Véleményed szerint manapság a kontinensen belül hol a legerősebb, a legfelkapottabb ez a kultúra?
EA: Németországban, Franciaországban egyaránt gyökeret vert a reggae, ez egészen biztos. Az emberek tudatosan hallgatják, és értik is, hogy miről szól. Ezt tükrözi a rendezvények színvonala is. Franciaországban például akármilyen reggaebulira elmehetsz, egészen biztos, hogy a megszokott, kiváló minőségű, igazi reggaezenével találkozol.
CK: Miről szól ma, változik az üzenete a reggaenek?
EA: Úgy gondolom, hogy maga a mondanivaló, az üzenet nem változott az évtizedek alatt, csupán a kifejezésmód alakult át. A reggae, követve Haile Selassie szellemiségét, mindig a mindenkori elnyomó rendszerek, amit Babilon fejez ki, illetve a faji megkülönböztetés ellen emeli fel a szavát. A különbség talán annyi, hogy a kezdetekkor diplomatikusabban, némi távolságtartással fogalmaztak az előadók, ezzel szemben ma már sokkal militánsabb, húsbavágóbb a hangnem. Az üzenet viszont a régi: ne hódoljunk be semmilyen hatalmi kényszernek, éljünk szeretetben és békében egymás mellett.
CK: Nem túl elcsépelt ez a mondanivaló? Babilon, Jah, Zion, a vastag rasztatincsek, Marley és a többiek, egyszóval az egész reggaekultúra manapság életfelfogás, vallás, vagy inkább csak egy jól eladható termék?
EA: A reggae és az azt övező kultusz az élet természetes módja, még szép, hogy életfelfogás! Úgy látom, hogy aki valóban megszereti a reggaet, az egy kis idő elteltével nemcsak divatból hallgatja, hanem azonosulni tud az értékeivel, s a hétköznapjait is „megfertőzi” a benne megjelenő világnézet. A reggae soha nem a trendi dolgokról szólt, sőt! Az egészet a rabszolgaság elleni lázadás indította el, s ebből kifolyólag komoly témákhoz nyúl  a kezdetek óta: kendőzetlenül szól a háborúkról, a történelmünkről, a társadalmi gondokról. Egyáltalán nem sorolható a semmitmondó, népszerűséghajhász zenei stílusok közé, hiszen örök érvényű gondolatok öltenek testet benne. Mindeközben pedig szeretetet hirdet és áraszt egyszerre.
CK: És nem mellesleg szorosan öszszefügg a kenderkultúrával. Ha már itt tartunk, valóban annyira jó a jamaicai ganja?
EA: De még mennyire! Engedd meg, hogy válaszként idézzek a Give it up című dalomból egy sort: „One spliff chase vampires away, a level vibes to the order of the day.” (Ami nagyjából annyit tesz: Egy spangli a vámpírt elűzi, a napod színvonalát emeli – A Szerk.) Szóval a lényeg, hogy a jamaicai fűnek nincs párja a világon. Apropó, tekerhetünk is egyet!