Kannabisz a magyar folklórban
„Ekkora legyen a kendtek kendere”
A hagyományos kender termesztésének újjáélesztése kiemelt kormányzati törekvés, ami a hozzá kapcsolódó iparágak felvirágzását is magával hozhatja. De vajon felélednek-e ezzel párhuzamosan a kendertermesztéshez köthető népi hagyományok is eredeti formájukban?
Bár hazai nemesítőink a világ élvonalába tartoznak, a kender a kilencvenes években mégis kiszorult a magyar mezőgazdaságból. A kender őshazája Közép-Ázsia, Európába a népvándorlással jutott el. A magyarság már a honfoglalás előtt megismerte, fonaláért és olajos magváért termesztette, külön erre a célra kijelölt haszonterületen. Emlékét ma is számos földrajzi név őrzi, mint Kenderes, Kendereskert, Kenderesföld. A kender rostjából már időszámításunk előtt textilt és kötelet fontak, mivel sokkal erősebb és jobban bírja a vizet, mint a ma szinte egyeduralkodó lenvászon. Magja nem csupán állateledelként volt elfogadott, Közép-Európában számos helyen olajat sajtoltak belőle, amiből egyes vidékeken kendervajat állítottak elő. A rábaközi „tudók” eredményesen alkalmazták a fene (rák) gyógyításában, fájdalomcsillapítóként és bőrallergiák ellen. „Tudós” Nagy Ferenc kender, lótejsavó és fűzcsíra ázatából készült étellel kezelt sorvadóbénult” (föltehetőleg sclerosis multiplexes) beteget. A tudók, javasok kenőcsöket is készítettek kenderből allergiás kiütések és egyéb „rossebek” ellen. Táltosaink a kendert étvágytalanság ellen is alkalmazták, súlyban leromlott betegeiknél.
A hiedelem szerint a kender vetéséhez a magot húshagyó kedden kell előkészíteni. Ekkor magasra ugrálnak, táncolnak, hosszú tésztát főznek a levesbe, sok helyre mennek vendégségbe, kenderpozdorját tesznek a kerékvágásba, hogy hosszú legyen a kender. A vetésre legalkalmasabb nap a néphit szerint a péntek, még jobb, ha olyankor se nap, se hold nem volt az égen. Azt tartották, hogy a meztelenül, szótalanul, új agyagfazékból vetett kender hoz jó hosszú szálú termést. A hagyomány szerint Szent Anna napján, július 26-án szakad meg a kender töve, s attól kezdve nem nő, csak sárgul, tehát indulhat a nyűvésnek nevezett kihúzogatás. A zöldkender ágyba téve a bolhásság ellen hasznos – tartotta a népi gyakorlat. A kendermagot felhasználták a rontás ellen is. Doroszlón például kendermagot etettek a gilisztás emberrel és állattal egyaránt. Pünkösdkor a házról házra járó népszokások közül ismeretes a pünkösdi királyné járás: a nagyobb lányok a legkisebbet közrefogva, fátyollal letakarva kísérték házról házra, énekkel és jókívánságokkal, termékenységvarázsló mondókákkal örvendeztették meg a háziakat. „Ekkora legyen a kendtek kendere!” – kiáltották háromszor, és a kiskirálynét magasba emelték.
Fontos megemlíteni az egész télen tartó fonóba, guzsalyasba járást, ahol közösségi munkában dolgozták föl az alapanyagokat. Kenderből, csepűből fonták a fonalat, a fonálból szőtték a vásznat, amiből aztán ruhák, ágyneműk készültek. A fonókban, ha tehették, cigányzene, citera vagy harmonika is volt. A lányok már várták a legényeket, akik akkor mehettek csak be, ha meghallották a hívogató nótát: „Gyere be, rózsám, gyere be.” A fonóidőszakok végén a gazda sütött kelttésztát, illetve mindenki hozott magával enni-innivalót, és nagy mulatságot tartottak. Sok, a kender feldolgozásával kapcsolatos szó maradt ránk. Pl.: tiló, amivel tiloltak, a héhej, amivel gerebenezték a kendert, illetve a szátva, ami a szövőszék neve.
Tavaly az ipari kenderre épülő Népi kézművesség és közösségépítés megalapozása címmel mintaprogram jött létre, amelynek részeként Észak-Magyarországon és Székelyföldön elindult egy kendertermesztési és -feldolgozási projekt. Mintegy 600 magyar és 500 erdélyi népművészből álló adatbázis készült el, amiben kilencvenféle kenderből készített, népi kézművesterméket határoztak meg a textíliáktól kezdve az élelmiszereken át a kozmetikumokig, amelyek megtölthetik újra piacainkat is.
