Kenderrel gyógyítók

Marco Renda főszerkesztő, Treating Yourself

Míg idehaza a marihuánafogyasztás gyakorlatilag szabadidős tevékenység, addig vannak országok, ahol felismerték, hogy ez az egyszerű növény számos krónikus betegség tüneteit enyhíti vagy szünteti meg. Kanadában évek óta működik az úgynevezett Medical Marijuana-program, ám az élet ott sem fenékig tejföl. Hiába engedélyezte az állam az orvosi felhasználást, az ellátó rendszert képtelen volt normálisan kiépíteni, bár erre legfelsőbb bírósági utasítást kapott. Ezért a páciensek perek útján kénytelenek érvényt szerezni jogaiknak. Zászlóvivőjük Marco Renda, a legismertebb alternatív gyógyászati magazin, a Treating Yourself főszerkesztője.

Cannabis Kultusz: Kanadában a Medical Marijuana-program lehetővé teszi a különböző betegségekben szenvedők számára, hogy legálisan, orvosi rendelvényre marihuánát fogyasszanak. Hogyan alakult ki és miként működik ez a rendszer?
Marco Renda: A kanadai legfelsőbb bíróság 2000-ben azt a feladatot adta a kormánynak, hogy egy éven belül állítson össze egy orvosi kenderprogramot. Az állami kendertermesztésre, fejlesztésre 5,8 millió dollárt fizettek, ám végül nem terjesztették az orvosságot. Ekkor hat másik pácienssel együtt bepereltük az államot, amit az ontariói legfelsőbb bíróságon első-, majd másodfokon is megnyertünk. A kormányzat arra hivatkozott, hogy mindaddig semmilyen tanulmány nem készült, ami alátámasztotta volna, hogy a marihuánát gyógyszerként lehetne alkalmazni – ha el is kezdődtek az ilyen irányú kutatások, és pozitív irányba haladtak, kisvártatva visszavonták a finanszírozást. Az ügy hátterében persze valójában a politika állt: az USA – észlelvén a kanadai folyamatokat – kereskedelmi embargókkal, illetve a határátlépésnél különféle kellemetlenségekkel riogatott, a kanadai kormány pedig megijedt. Ráadásul az Amerikai Kábítószerügyi Hatóság (DEA) nálunk is jelen van, így mostanra egy kissé ellentmondásos helyzet alakult ki.Egyrészt szerencsések vagyunk, mert érvényben van a szövetségi program, melynek értelmében bármerre utazhatunk az ország határain belül a gyógyszerünkkel. Másrészt viszont az állami marihuána nem megbízható, mivel a növényt, a leveleket, a magokat és a gubókat is egybedarálják, hogy növeljék a készletet. Mindez a fű minőségének rovására megy, nem beszélve arról, hogy csak egyetlen fajta elérhető, miközben ugyanazon tünetek kezelésére a gyógyszeriparban többféle szer közül választhat a páciens. Ezerhatszáz fajta marihuána van a világon, igazságtalannak tartom, hogy a program páciensei számára az államtól csak egy elérhető.

CK: Milyen eszközhöz folyamodtak, hogy változzon a helyzet?
MR: A problémánkkal ismét a bírósághoz fordultunk, ahol engedélyezték, hogy egy ember másoknak is termeszthessen. Itt azonban újabb ellentmondásba ütközünk, mivel az állam ezt nem ismeri el, annak ellenére sem, hogy az engedélyt mindig egy embernek adják. Nincs más választásunk, tovább kell harcolnunk a bíróságon, mert igazából ott dől el minden. Nem a politikusok vagy a kormány fogja megoldani a helyzetet, hanem a bíróság. Nekem például 127 növény beltéri nevelésére van engedélyem, 7-9 kilogramm füvet tárolhatok otthon. Az orvos által felírt napi adagom 26 gramm – ez egy hónapra vetítve 780 gramm, amit bárhol, bármikor magamnál tarthatok.

CK: Mennyi időre adják ki ezeket az engedélyeket?
MR: Egy évre. Hiába gyógyíthatatlan a betegségem, évről évre muszáj ezzel foglalkoznom, akárcsak a többi páciensnek. A lejárati dátumot megelőzően nyolc héttel kell benyújtanom a kérvényt, mert az állami alkalmazottak lassan dolgoznak. Huszonötezer betegről van szó, akiknek különböző időben jár le az engedélyük. Az engedélyeket egy hét alatt is kiadhatnák, de nem így tesznek, ezzel pedig tovább bonyolítják és működésképtelenné teszik a rendszert.

CK: A Treating Yourself tavaszi számának nyitójegyzetében még arra panaszkodott, hogy az állam csak két fajtát terjeszt, ezzel szemben az imént egyről beszélt. Mi történt azóta?
MR: Nem változott semmi, a programban most is két fajta szerepel. A probléma az, hogy egyszerre csak egyet terjesztenek. A páciensek alig néhány százaléka vásárol az államtól. Az, akinek annyi füvet írnak fel naponta, mint nekem, egy idő után toleráns lesz a THC-vel szemben, a gyenge minőségű központi marihuána pedig nem enyhíti a tüneteit. Ráadásul 30 grammért 150 dollárt kérnek, így például ha onnan vásárolnék, az egy hónapban csaknem 4000 dolláros kiadást jelentene. Ezt nem engedhetem meg magamnak, mint ahogyan sokan mások sem. Ezért, no és persze a jobb minőség miatt termesztek magamnak.

CK: A Medical Marijuana-programot hogyan lehet elválasztani a feketepiactól?
MR: Olyan kitételek és szabályok vannak érvényben, amelyek például tiltják a szer másoknak való átadását. Ha elkapnak valakit emiatt, azonnal visszavonják a termesztői engedélyét, és csak a fogyasztóit hagyják meg, ezért egyik páciensnek sem éri meg hazardírozni ilyesmivel. Ilyen keretek között viszont más, hasonló helyzetben lévő betegen sem segíthetünk, az út megint a bíróságra vezet. Ez persze jó taktika lehet, mert a kormány rendszerint megtorpan, ha látják, hogy komoly a hozzáállásod – az én esetemben például biztosak abban, hogy képes vagyok a végsőkig harcolni. Nyolc éve írták ki az egy év alatt megvalósítandó programot, közben pedig sehol sem tart a folyamat. A következő ügynél szerintem akár a legalizációt is elérhetjük, véleményem szerint ugyanis ez az egyetlen megoldás. A dekriminalizáció csak a feketepia¬ci árakat növelné, legális keretek között viszont szabályozható lenne a marihuá­na kereskedelme, akárcsak az alkohol vagy a dohány esetében. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy pluszbevételekhez jutna az állam, amit akár a hatékony ártalomcsökkentésre, a nyugdíjrendszer korszerűsítésére vagy az egészségügy és az oktatás fejlesztésére költhetne. A brit-kolumbiai Fraiser Institute kutatásai szerint a kanadai kormány most hárommilliárd dollár bevételtől esik el évente.

CK: Az orvosok mennyire képzettek a marihuána gyógyászati felhasználását illetően?
MR: Ez egy újabb problémaforrás, ugyanis jelenleg nem rendelkeznek megfelelő tudással. Tőlünk páciensektől tanulnak, illetve a Treating Yourselfből gyűjtik az ismereteket. A dolog azért is érdekes, mert bár a szövetségi programot illetően előrébb járunk, mint az USA, ott jóval több tudományos kutatás, képzés folyik a témában. A paradox szituáció feloldásához további ismeretterjesztés szükséges a nemfelhasználók körében is. Ezért még októberben egy kanadai kertészeti rendezvényre utazunk, ahol az orvosi felhasználásról adunk információkat önkéntesek és páciensek segítségével. Egyszerűen tanítani szeretnénk, ezzel is elősegítve a folyamatot.

CK: Hogyan indult a Treating Yourself, és megjelenése milyen hatással volt a kannabiszfogyasztásra?
MR: Az egészet egy weboldallal kezdtük 2000-ben. Akkoriban már sok kiadvány foglalkozott a témával, de ezek nem szolgáltattak elég információt a páciensek számára. Végül ők, a látogatóink javasolták, hogy készítsünk nyomdai publikációt. A lap 2005 augusztusában indult 26 oldallal, onnantól kezdve minden egyes számmal növeltük a terjedelmet is, mígnem elértük a mostani, 196 oldalt. A legnagyobb sikerünk ezzel együtt szerintem az, hogy olyan emberek is kezükbe veszik a magazint, akik korábban nem voltak hajlandók a témával foglalkozni. Ma már otthon is kiteszik az asztalra, és nem zavartatják magukat. Mostanra megértették, hogy a TY nem a fogyasztásra koncentrál, hanem megmutatja, hogy egyesek miként élnek, és milyen alternatívákkal igyekeznek kezelni betegségüket. Évszázadok, évezredek óta különböző herbáliákkal gyógyítják magukat az emberek, ami valamiért újdonságnak számít Amerikában. A gond az, hogy a kormány és a gyógyszeripar azonnal közbeszól, ha valaki megpróbálja ezeket propagálni.

CK: Ennek ellenére sikerült kormányzati szinten valamiféle változást vagy más hozzáállást kiprovokálni a magazinnal?
MR: Minden politikusnak megküldjük a lapot. Állandóan hívjuk őket, írunk nekik, és szerencsére vannak, akik támogatnak minket a Nemzeti Demokrata Pártból, illetve más liberális és zöldpártokból. A folyamatot ellenző politikusok java része a konzervatív párthoz tartozik, ami a jelenlegi kisebbségi kormányt is alkotja. Ők már többször fenyegetőztek, hogy eltörlik a Medical Marijuanát, ez pedig akár a hasznunkra is válhat, hiszen a kanadai legfelsőbb bíróság szerint kötelező a program. Ha pedig nincs program, a jelenlegi helyzetben teljesen legalizálniuk kell a marihuánát.

CK: A kannabisszal való visszaélések száma mozdult valamilyen irányba, amióta elindult a program?
MR: Semmit nem változott, nem emelkedett, és nem is csökkent. Vannak illegális kertek az országban, amelyek felkutatásakor szerintem a rendőrségnek együtt kellene működni velünk, páciensekkel. Most ugyanis legtöbbször megsemmisítik a termést ahelyett, hogy segítenének, és átadnák nekünk. De visszatérve a kérdésre, nézzük meg például Hollandiát: ott sem nőtt a kábítószerrel való visszaélések száma. A problémát maga az illegalitás okozza. Ha az emberek nem juthatnak hozzá legális, szabályozott keretek között, akkor kimennek az utcára, ahol a bűnözők kihasználják őket.

CK: Honfitársa, Marc Emery (kenderlobbista, a Cannabis Culture főszerkesztője) szintén a legalizációt sürgeti. Mégsem működnek együtt, sőt tevékenységét komoly kritikával szemléli.
MR: Marc szerintem hátráltatja a folyamatot, aktivista tevékenysége a tiszteletlenségben merül ki. Annak érdekében, hogy elismerjék a véleményedet, neked is tisztelned kell a veled szemben állókét – ha füstöt fújsz az arcukba, nem fogják érteni, hogy mit akarsz. És valljuk be, a dohányzás bizony káros az egészségre, az orvosok pedig nyilván nem segítenének abban, hogy tovább ronts az állapotodon. Mi a magazinunkban éppen ezért alternatív megoldásokat kínálunk a fogyasztásra: recepteket közlünk, különféle vaporizálókról írunk.

CK: Máltán született, gyerekkorában került Kanadába. Milyen út vezetett odáig, hogy ma a gyógyászati marihuána programok egyik legismertebb résztvevője?
MR: 1964-ben költöztem Kanadába, anyámmal. A szüleim különváltak, így egyedülállóként vágott neki a nagyvilágnak. Nem volt könnyű dolga velem, rossz társaságba keveredtem, hamarosan pedig jöttek a drogok: kokain, heroin – igazi junkie voltam. A „csúcson” 1500 dollárnyi kokain volt a napi adagom, míg végül 27 éves koromban egy hétre kómába estem. Függőként sok meggondolatlan dolgot csinál az ember. A szüleim – akkor már volt nevelőapám – próbáltak segíteni: több százezer dollárt költöttek különböző rehabilitációs programokra, ám ezek nem igazán működtek. Végső soron nekem kellett döntenem: egyszer csak elegem lett, abbahagytam. Már 12 éve tiszta vagyok. Persze néha előfordul, hogy megiszom egy sört vagy valamilyen italt, de nem viszem túlzásba. Megértettem azt is, hogy túlzásba vinni valamit, vagy visszaélni vele, két különböző dolog. Amikor újra elkezdtem szívni, az emberek azt mondták, hogy csak az egyik drogról a másikra váltok. Én viszont úgy gondoltam, hogy a fű nem annyira káros, mint a kokain, ma pedig már egyes kokainnal foglalkozó addiktológusok is komolyan fontolóra veszik, hogy methadon helyett marihuá­nát alkalmazzanak a függőség kezelésé­ben. Hamarosan felismertem, hogy a marihuána súlyos betegségem tüneteinek enyhítésében is segít: például annak ellenére, hogy évtizedek óta hepatitis C-ben szenvedek, a májműködésem mégis kiváló. Mindezek miatt már az első perctől kezdve úgy éreztem, hogy ha nekem bevált, akkor segítenem kell másoknak, hogy hozzám hasonlóan kezelhessék tüneteiket.

Megosztom...