Kényeztetéstől a lehúzásig

Kannabiszklub-körút Barcelonában

Aki követi az indiai sorozatunkat, az tudja, hogy a világban járva-kelve előszeretettel végzünk kenderkulturális szociológiai vizsgálódást, azaz igyekszünk felderíteni a helyi fogyasztási szokásokat és a beszerzési gyakorlatot. Így tettünk Barcelonában is, ahol a Spannabis kenderkiállítás idején az esti órákban kannabiszklubokat látogattunk, és az utcai fűvásárlás aktuális helyzetét térképeztük fel.

Liberális törvényeinek hála Spanyolországban a fogyasztók nem kényszerülnek rejtőzködésre, két növényig a termesztőket sem zaklatják, sőt a törvény betűje – vagy annak a megfelelő értelmezése – még a Kannabisz Közösségi Klubok (CSC) működését is lehetővé teszi. Ezekben a klubokban a tagok nem az átvett gandzsáért vagy hasisért fizetnek, hanem a termesztők munkájáért, amiből havonta maximum annyit kaphatnak, amennyit a szerződéskötéskor havi személyes fogyasztásként bevallanak. Az elsőre nyakatekertnek tűnő rendszer könnyen megérthető egy példán keresztül: Jack Pot barcelonai lakos egy nap úgy dönt, hogy ezentúl nem vesz az utcáról kétes minőségű füvet, hanem az általa preferált fajták jó minőségű terményei közül szeretne választani. Minthogy termesztéssel sosem próbálkozott, és nem is hozza lázba az otthoni kertészkedés, az előállítást profi termesztőkre bízná. Ugyanakkor szeretne törvényesen eljárni, mert elege van abból, hogy miközben az országa évek óta gazdasági problémákkal küzd, ő az állam helyett a piti dílereket pénzeli, holott nem tartja bűnözőnek magát. Ezért úgy dönt, hogy barátja megoldását követve tagfelvételre jelentkezik egy kannabiszklubba. Barátja örül a döntésének, és beajánlja a kiválasztott klubnál, így már csak a szerződés aláírása van hátra, amiben elfogadja a klub szabályait, befizeti a 20 euro körüli éves tagsági díjat, és bevallja, hogy havonta átlagosan 20 gramm füvet fogyaszt. Ezek után havonta 20 grammot vehet át a klubban, fajtánként eltérő áron, ezt a pénzt azonban nem a dílerek, hanem a klub termesztői és üzemeltetői kapják, amivel aztán elszámolnak az állam felé.

Amikor működik a rendszer

A tavalyi Spannabis kenderkiállítás alkalmával ajánlottak be minket a Resin Club tagságába, aminek exkluzivitását mi sem jelzi jobban, hogy olyan termesztők fordulnak meg ott rendszeresen, mint Jorge Cervantes vagy a CBD-ben gazdag fajták kapcsán általunk is meginterjúvolt Shantibaba, de a nemzetközi kenderaktivisták krémje is szép számmal képviselteti magát. Hosszan ecsetelhetnénk a helyiség hangulatos kialakítását, a kényelemhez hozzájáruló megoldásokat, de lényeg a lényeg, a tavalyi kellemes élmények nyomán úgy éreztük, hogy a coffeeshoprendszer jövőjébe sikerült bepillantást nyernünk, így az idei Spannabisra látogatásunkkor nem is volt kérdés, hogy egy év után ismét tiszteletünket tesszük a klubban. A szívélyes fogadtatás ezúttal sem maradt el, és bár a közösségi klubhelyiségben épp zártkörű rendezvényt tartottak, újságírókként meginvitáltak minket is. Az esemény maga a hasiskirálynő, Mila Jansen vezényletével zajlott, aki miután megpillantott minket, készséggel avatott be a tesztelés részleteibe. Az eseményen az előzetesen regisztrált klubtagok közel húszféle, különböző technikával készített hasist próbálhattak ki és bírálhattak el állag, illat, íz és hatás tekintetében. A pontozás a borkóstolók vaktesztjére emlékeztetett, ahol a tesztelő a fajtanév helyett csak egy számot kapott, amihez párosíthatta pontjait. Az elbírálást követően a legtöbb pontot kapott fajták díjakat nyertek. Bár Mila kedvessége és vendégszeretete nem ismer határokat, nem vártuk meg az eredményhirdetést, hiszen hívott minket Barcelona sötét oldala.

Amikor nem működik a rendszer

Mondhatnátok, hogy épeszű szmóker egy patinás klub tagjaként, annak kivételes hangulatát újra és újra megtapasztalva aligha rohan el fű után kajtatni az éjszakába, de az újságíró már csak ilyen fura fajta. Így aztán a kedélyes búcsút követően rövidesen a katalán főváros legnépesebb utcáján, a La Ramblán találtuk magunkat, ahol kipróbáltuk, hogy mit lehet elérni a 90-es években bevett fűszerzési formulával: „Bocsi, nem tudsz egy kis zöldet?” Előzetes hipotézisünk szerint a katalán lakosok már aligha szorulnak rá, hogy utcai dílerektől vegyék a füstölnivalójukat, de a turistáknak nem feltétlenül éri meg 1-2 gramm miatt klubtagokká válni, tehát nekik még mindig kifizetődőbb lehet az utcán keresgélni. És ahol kereslet van, ott kínálatnak is kell lennie. Aztán hogy ez a kínálat pont az első számú turistaközpontban vár-e ránk, azt nem tudhattuk biztosan, ezért próba szerencse alapon tettünk egy kísérletet. Először a csúzlival az égbe lőhető villogó pörgettyűárusokat kérdeztük, hogy nem tudnak-e vonalat némi gandzsához, ám útmutatás helyett riadt arc és zavart hebegés volt a válasz, úgyhogy levontuk a tanulságot, hogy ők nem a turisták emberei. Ezután a szórólaposok jöttek, akik kérdésünkre szintén tanácstalanul tárták szét a kezüket. Végül egy föl-alá járkáló sráccal próbálkoztunk, akiben végre emberünkre leltünk. „Fű kell? Kövessetek, elviszlek titeket egy helyre, pár utcányira innen, ahol legálisan válogathattok a gandzsák közt.” Csak nem egy kannabiszklubról van szó? – érdeklődtünk azonnal. „De bizony, arról”, mosolyog. Mikor felvetjük, hogy tudomásunk szerint tagságot csak ajánlással és éves tagdíj befizetésével lehet szerezni, buzgón helyesel, és mondja, hogy majd ő lesz a beajánlónk. Hát ez lett a barcelonai dílerekből! A nemes egyszerűséggel 420 névre keresztelt klub tényleg közel van a belvárosi forgataghoz, az ajtóban bebolondított turisták tülekednek, beajánlónkat pedig kérdőre vonják, hogy ugyan miért vallja helyi munkaerőnek magát, amikor nincs is megállapodása senkivel. A vitából azt vesszük ki, hogy a turistafogók mint az éttermek ültetői részesedést kapnak a sikeres fogások után, ami nem igazán egyeztethető össze a kannabiszklubok általunk eddig ismert, alapvető filozófiájával. Ezek után már taggá válni is rossz érzés itt, belépve csak romlik a helyzet. Mintha egy, a minimalizmusában is fantáziátlan kialakítású, lebontás előtt álló foglalt házba érkezne az ember, ahol a teljes kialakítás egyetlen pontra, a pultra van kihegyezve, ahol az utcáról beesett látogató szemérmetlen árakon vásárolhat, aztán marasztaló légkör híján a többség rövid úton távozik is. A tagdíj ezekben a klubokban is 20 euro/év, de egy gramm hasis 20-25 euro, ami még az amszterdami átlagárnak is kb. háromszorosa.

Hatalmas különbség van tehát CSC és CSC között, és valószínűleg nemcsak Barcelonában. Míg az egyik esetben tényleg hihető, hogy egy kender iránt elkötelezett közösség pozitív példát szeretne mutatni az olajozottan működő, legális fűbiznisz elképzelése mellett, addig a másik oldal mintha mindennek a karikatúráját rajzolná meg. A turistáknak fenntartott klub első ránézésre ugyanis nem más, mint egy kvázilegális dílerpótlék, futtatókkal és behajtókkal, ami lejáratja a CSC-rendszer amúgy nagyon jól átgondolt és kidolgozott modelljét.  Ha pedig az ilyen helyek kerülnek túlsúlyba, akkor ne csodálkozzunk, ha rövidesen a kannabiszklub modell kudarcáról fognak beszélni. Mi azért bízunk benne, hogy az érintettek és az érdekeltek, velünk együtt, tesznek a jövőben azért, hogy a kannabisz social klub megmaradjon annak, ami: a saját ellátásuk céljából közösen termesztő kenderbarátok szűkebb-tágabb körének!