Kiabálva nem megy
Lehet közös nevező rendőrök és fogyasztók között
Aki az elmúlt évtizedekben drogfogyasztás miatt a rendőrség látókörébe került, vagy a témával legalább információszerzés okán foglalkozott már, biztos, hogy hallotta Oláh Miklós nevét.
Cannabis Kultusz: Egyik olvasónk, aki fogyasztó, mondta nemrég, hogy azért nem regisztrál a honlapunkon, mert fél, hogy lenyomozza a rendőrség. Van realitása az aggodalmának?
Oláh Miklós: Ennek az esélye valójában nulla. Azért, mert valaki – adott esetben kábítószerrel foglalkozó – honlapon regisztrálja magát, a rendőrség semmiféle nyomozást nem indít. Gyakran keringenek információk, hogy a közösségi portálokon regisztráltakat a szolgálatok ellenőrzik, de önmagában annak, hogy valaki egy honlapon regisztrál, semmilyen hátrányos következménye nem lehet.
CK: A rendőrségnek van kapacitása egyáltalán arra, hogy ilyen irányú tevékenységet folytasson?
OM: Arra van kapacitása, ha megalapozott gyanú merült fel, hogy az interneten valaki bűncselekményt követ el – például kábítószert árul –, akkor nyomozást kezdjen. Ehhez minden technikai eszköz, tudásbeli háttér és jogszabályi környezet rendelkezésre áll. Nem ez a fő csapásirány, de ilyen esetben a kapcsolatrendszerét fel tudják deríteni.
CK: Egy hírportálon olvastunk Varga Péter századostól (BRFK Kábítószer-Bűnözés Elleni Osztály), hogy ugyan be lehetne azonosítani így sok embert, de nem tartja fontosnak, mert ez a kisstílű fogyasztók, a szakzsargonban úgynevezett ötgrammosok értelmetlen zaklatása lenne. Mintha némi érdekazonosság állna fenn a rendőrök és a fogyasztók között!?
OM: Éspedig?
CK: Tételezzük föl, hogy a rendőröknek egyéb motivációik is vannak, mint kollégiumi ágyneműtartókban kutatni pár gramm fű után, például komoly bűnözőket, fajsúlyosabb dílereket elkapni…
OM: Én úgy fogalmaznék, hogy a rendőrségnek nem ez a fő feladata, sőt továbbmegyek, az sem, hogy aluljárókban ötgrammos emberkéket gyűjtögessen be. Ettől függetlenül a világon mindenhol alkalmazott módszer, hogy a hatóság az utcán kapcsolatba lép a fogyasztókkal, és így szerez információkat. Ha valaki bűncselekményt követ el, például kábítószer van a zsebében, és összeakad a rendőrökkel, büntetőeljárás indul ellene, és a vizsgálat során kihallgatására is sor kerül. De alapvetően nem az a rendőrség célja, hogy ezekre az emberekre vadásszon.
CK: Mit tehet amúgy egy rendőri vezető, ha úgy látja, hogy a jogalkotó egy nyilvánvalóan hátráltató szabályt hoz, van lehetősége hatást gyakorolni a folyamatra?
OM: A rendőrség jogalkalmazó szerv. Az elmúlt évtizedben kialakult egy fórum, ahol a rendőrségi szakértők is elmondhatják a véleményüket. A kábítószerre vonatkozó törvények megalkotása kapcsán jómagam is részt vettem ilyen előkészítő munkában, viszont a jogalkotó nem köteles azt figyelembe venni. Tapasztalatom szerint a rendészeti szakvélemények mintegy 15-20%-a jelenik meg végül a jogszabályokban, de pressziót gyakorolni nem lehet, és túlzott fogadókészség sosem mutatkozik a jogalkotók részéről a szakértők véleményének integrálására.
CK: A nyári fesztivál időszakban több fogyasztó akad fent a rendőrség horgán, illetve vannak direkt erre irányuló akciók?
OM: Hogy most milyen akciók vannak, azt én már nem tudom, de mindig mondtam, hogy ennek sok értelme nincsen. Ha adott esetben, célirányosan egy-egy szórakozóhelyre koncentrálva terjesztőket derít fel a rendőrség, annak van értelme, és onnan van hova továbblépni. A fesztiválok esetében egyszerűen tudomásul kell venni, hogy az ilyen nagy tömeget megmozgató rendezvényeken bizony megjelennek, mind magyar, mind külföldi fiatalok, akik fogyasztanak kábítószert. Mindig mindenkinél lesz, aki fogyasztani akar, vagy megtalálja a módját, hogy beszerezze. Nem tartom célszerűnek a konkrét és „erőszakos” rendőri jelenlétet. Itt alapvetően arra kellene törekednünk, hogy azokat a személyeket derítsük fel, akik komoly hasznot remélve készülnek ezekre az eseményekre, és úgy is árulhatnak kábítószert, hogy magán a rendezvényen részt sem vesznek.
CK: A rendőrség látókörébe került fogyasztót később folyamatosan megfigyelik, vagy ha megtudták a szükséges információkat, utána nem követik nyomon?
OM: Ez egy elég problematikus terület, de a gyakorlat az, ha valaki bekerül mint fogyasztó, később ezért nem tartják megfigyelés alatt. Pontosabban az elterelés során elvileg még igen, de gyakorlatilag nem, kivéve, ha más bűncselekményt is elkövetett. Vannak viszont országok, például Anglia, ahol a hatóság elősegíti, hogy más bűncselekmények miatt eljárás alá vont személyektől is megkérdezze az arra felhatalmazott civil szervezet, hogy van-e kábítószeres problémája, és szeretne-e ebben segítséget kérni. Ez olyan mechanizmus, amellyel valóban el lehet juttatni a fogyasztókat olyan szervezetekhez, akik tényleg tudnak segíteni nekik.
CK: A magyar rendőrök, akik az utcán teljesítenek szolgálatot, hogyan viszonyulnak a fogyasztókhoz, jellemzően milyen az attitűdjük, a hozzáállásuk?
OM: Saját tapasztalatom szerint igen változó, bár szerintem a fiatalabb rend¬őri állománynak egy része akár alkalmi fogyasztónak is minősíthető. Persze ha megfelelő humánpolitikai, személyzeti munka folyna, akkor ez nem fordulhatna elő. Az utcáról rendőrnek jelentkező fiatalok a korábbi szokásaikat nem hagyják otthon. Mikor hazautazik és lemegy a haverokkal a diszkóba, pusztán azért, mert hamarosan rendőr lesz, még fogyasztani fog kábítószert, főleg, ha korábban is megtette. Jó az, hogy fiatal az állomány, rossz, hogy nincs megfelelő egyensúly. Egyszerű példával élve a burkoló mellé is kell az öreg szaki, aki olyan gyakorlati fogásokat is megmutat, amiről az iskolában szó sincs. Sok fiatal rendőr igazából nem tud bizonyos helyzetekben intézkedni.
CK: Az eljárás alá vont fogyasztók nyilván hozzáállásukkal is tudnak rontani vagy javítani a helyzeten. Mi a helyes magatartás ilyen esetben?
OM: Ez kizárólag empátia kérdése. Ha a rendőr úgy intézkedik velem, hogy süt róla, eleve „utálja” a kábítószert fogyasztókat – ami már önmagában hiba –, akkor nem célszerű provokálni. Az a baj, hogy a fiatalok többnyire csoportosan fogyasztanak, és a bandaszellem azt kívánja meg, hogy ilyen esetben mindenki lekezelően, a lehető legprovokatívabb módon viselkedjen, megmutatva a többieknek, hogy én aztán nagyban teszek a szabályokra, meg a rendőrökre, különösen arra, aki itt velem most szórakozik! Rendőre válogatja, hogy kinek milyen a toleranciaszintje, hogy ki mit tud elviselni. De ha ebben a helyzetben próbálnak intelligensen viszonyulni a kérdéshez, és felfogni, hogy a rendőr nem személy szerint velük szeretne szórakozni, hanem egész egyszerűen ez a dolga, és mint jogalkalmazónak nincs is – amúgy helyesen – mérlegelési lehetősége, akkor képesek tompítani ezt a dolgot. Lehet, hogy hülyén hangzik, de aki elszív egy füves cigit, és eltesz még pár grammot, vagy vesz öt darab tablettát, és zsebre vágja, akkor kalkulálja be, lehet, hogy előáll olyan szituáció, amikor azt mondják majd neki, hogy fordítsd ki a zsebedet. Aztán ha bekövetkezik, hogy igazoltatják és bekerül az őrszobára, akkor vegye úgy, hogy ez most nem jött be.
CK: Mindenképpen jobb, hogy ha partnerként viszonyul?
OM: Igen, legalábbis az intézkedésben, azaz úgy fogalmaznék, legyen jogkövető. Azt nem mondom, hogy legyen partner meg együttműködő, és rögtön mondja meg, hogy kitől vásárolt. De legyen tisztában azzal, hogy a jelenlegi magyar törvények szerint bűncselekményt követett el, és ennek megfelelően viselkedjen, ismerje a jogait, és megfelelő módon szerezzen azoknak érvényt.
CK: Mennyire felkészült az állomány abban a kérdésben, hogy differenciáltan kezelje a fogyasztókat és a különböző szereket? Kapnak arra vonatkozó képzést, hogy különbséget tegyenek a szerek között, illetve érzik-e a súlybeli különbséget?
OM: Úgy gondolom, hogy érzik, annak ellenére, hogy komoly szakmai felkészítés erre nincs. Nekem régi vesszőparipám volt a Rendőrtiszti Főiskolán is, ahol fakultatív foglalkozások keretében tanulhattak a leendő rendőrtisztek a kábítószerekről és a kábítószerekkel kapcsolatos intézkedésekről. Ennek ellenére nem a fajsúlya szerint van kezelve a téma, és ennek megfelelő az oktatás és képzés is. Nem is konkrétan az egyes szerek ismeretére gondolok, hanem például arra, hogy mennyire másképpen kell bánni egy kábítószerfüggő elkövetővel.
CK: Az ön véleménye szerint ki tekinthető problémás fogyasztónak? Ezt időtávban, vagy a napi fogyasztási mennyiségben lehet definiálni?
OM: A problémás fogyasztó mint olyan szerintem nem létezik, illetve minden fogyasztó valamilyen szinten problémás. Fölhívott egyszer egy hölgy, hogy a fiával problémák vannak, mert a zsebében füvet talált, és szerinte ez már a lejtő. Kiderült, hogy a fiú 40-45 év körüli, én meg kérdeztem, hogy veri-e a feleségét, vagy eladta-e a hűtőszekrényt? Dehogy – válaszolta, az ő fia rendes ember, dolgozik, ennek ellenére ő nagyon aggódik érte. Mondtam, hogy ne csináljon ebből lelkiismereti kérdést, mert a fia egyáltalán nem problémás. Kissé álságos dolog, hogy Magyarországon nem beszélünk arról, hányan szednek különböző tablettákat, kedélyjavítókat, stimulánsokat, akár orvosi rendelvényre, de minden ok nélkül, ugyanakkor, ha valaki marihuánát szív, máris farkast kiáltunk, nap mint nap emlegetjük, a többivel pedig továbbra sem foglalkozunk. Szerintem akkor problémás valaki, ha az életmódjában olyan komoly változást okoz a szerhasználat, hogy a napi feladatait már nem tudja ellátni.
CK: Az eljárási gyakorlat szerint, ha drogfogyasztásért előállítanak valakit, konkrétan mire kell számítania?
OM: A rendőri intézkedés az utcán kezdődik, ha bűncselekmény gyanúja merül fel. Ehhez konkrétumok szükségesek, tehát tárgyszerűen jelen kell lennie a kábítószernek. Ezután orvosi vizsgálatra kerül sor, vizeletmintát kérnek, amit az előállított megtagadhat. Ez esetben vért vesznek tőle. Ezután egy fogyasztónak a kihallgatáson kívül másra nem kell számítania. A későbbiekben még beidézhetik, de vádemelésre többnyire nem kerül sor. Más a helyzet, ha valakiről bizonyítható, hogy átadott, eladott kábítószert, nyilván komolyabb eljárásra számíthat, és szinte biztos, hogy vádat emelnek ellene. Szimpla fogyasztó esetén az eljárás hoszszát leginkább az befolyásolhatja, hogy a szakértői vélemények elkészítése mennyi időt vesz igénybe.
CK: A tiltott anyagokat nyilván lefoglalja a rendőrség, de az eszközöket, például pipát lefoglalhatnak-e, és ha igen, vissza kell-e kapnia az eljárás végén?
OM: A rendőrség az összes kábítószerrel kapcsolatos eszközt lefoglalja, és a későbbiek során az ügyész, illetve a bíró dönti el, hogy mi az, amit visszakaphat, és mi az, amit nem.
CK: A közös fogyasztás szintén jellemző a fiatalokra, és a beszerzési gyakorlat is általában az, hogy összeadják ketten-hárman a pénzt, majd egyvalaki megveszi, aztán vagy elfogyasztják, vagy elosztják. A rendőri és a bírói gyakorlat, hogyan kezeli ezt a kérdést? Nyilvánvalóan itt nem dílerkedésről van szó, de vajon ekként látja a rendőr vagy az ügyész is?
OM: Ha saját magamnak vásárolok és elfogyasztom, az a Btk. 282§ 1-es bekezdés, alapeset. A társaságban történő átadás már más műfaj, egy fokkal súlyosabb. Dílernek azonban csak akkor tekinthető valaki, ha kiderül, hogy üzletszerű a kábítószer-terjesztése, ha életmódszerűen, rendszeres jövedelemszerzés céljából ad el kábítószert. Ehhez több olyan adat, tény, tanúvallomás szükséges, ami ezt alátámasztja.
CK: Tehát abban az esetben, ha egy srác megveszi 1000-ért, de azt mondja a haveroknak, 1500 volt grammonként, tehát picit átveri őket, akkor az 500 forintra már rá lehet húzni, hogy haszonszerzés?
OM: Így van, és lehet üzletszerű is, főleg ha arra vonatkozó vallomások is vannak, hogy ez rendszeresen így zajlott. Sőt a magyar jog szerint a mennyiség a büntetőeljárás során összeadódik. Vagyis, ha a „haver” azt vallja, hogy tízszer vett tőle tíz grammot, akkor az „eladó” gyakorlatilag nem a nála megtalált öt grammal lesz gyanúsítva, hanem 100 grammal.
CK: Én inkább arra gondolok, hogy amikor a vallomásban az szerepel, hogy közösen vettük és fogyasztottuk, csak kiderül a nyomozó számára, hogy az egyik haver rendszeresen fel¬ültette a többit 500 forinttal!?
OM: Ez így még nem tartozik a haszonszerzés körébe, de később azért ügyészi, bírói szemmel már értékelhetik úgy, főleg ha hosszabb ideig, rendszeresen tette ezt, hogy mégis ez volt a célja, ez esetben súlyosabb megítélés alá esik.
CK: Álláspontunk szerint az otthoni termesztés engedélyezése volna az optimális megoldás, mint Cseh- vagy Spanyolországban, így a fogyasztók el tudnák kerülni a dílereket, és kisebb kárt okoznának a közösségnek is. Önnek mi a véleménye, járható útnak látja ezt?
OM: Amennyiben a jogszabályi környezet változik, teljesen reálisnak és elfogadhatónak tartom. Sok problémát kiküszöbölne. Úgy gondolom, hogy aki ma Magyarországon otthon marihuánát termeszt saját használatra, annak a lebukási esélye nulla. Nem is tudok a rendőrségen belül olyan felderítési gyakorlatról, ami konkrétan erre irányulna. Persze ha valakinek személyes konfliktusa akad a szomszéddal, az meg tudja, hogy az erkélyen van néhány tő kender, és ezt a rendőrség tudomására hozza, azt be kell kalkulálni. Önmagában, ha valaki külföldről behoz a termesztéshez szükséges magokat, az még nem súlyos cselekmény. Saját belátására van bízva, hogy mit tesz vele, de tudnia kell, hogy van egy jogszabály, mely szerint ha elülteti, majd a virágját elszívja, azzal megsérti a törvényt.
CK: Nagyon sok fogyasztóval is találkozott nyilván. E tekintetben mi a tapasztalata, vajon képesek vagyunk az önmérsékletre, vagy esetleg többen lennének, akik úgy gondolnák, ha nem négy, hanem 40 növényt ültetek, akkor dolgoznom sem kell!?
OM: Nemrég egy tévébeszélgetésbenszintén elhangzott, hogy legalizálni kell meg zárjegyezni. Erre mondtam, hogy rögtön megjelenne a zárjegy nélküli marihuána. Nyilván lenne, aki látna benne üzletet, és vállalná a kockázatot is. Szerintem alapvető probléma, hogy jellemzően nem szakmai alapon közelítjük a kérdést. Nagyban befolyásolja a véleményeket az átlagemberben kialakult kép, a társadalom viszonyulása, amit elsősorban a politika határoz meg. Én úgy vélem, a legalizálásról mindenképpen beszélni kell, és a fogyasztás szabálysértésként történő kezelését is jónak tartom. De ennek társadalmi megítélése már nevelés, felvilágosítás kérdése, hogy mennyit teszünk azért, hogy az egyén valóban felelősséggel tudjon dönteni. A legalizálásért küzdők azt mondják: legyen ez mindenkinek a személyes választása. Igen ám, de ha nem vagyok felkészülve, ha nincsenek információim, ha nem áll rendelkezésemre a tudás ahhoz, hogy felelősséggel döntsek, akkor csupán szerencse kérdése, hogy jól döntök-e.
CK: Gyakori Magyarországon a kültéri termesztés, például mert ideális az éghajlat. A rendőrség milyen eszközökkel figyeli ezt? Elég nagy azért az ország…
OM: A kültéri termesztést konkrétan a rendőrség nem figyeli, nincsenek erre szakosodott rendőrök, akik járják a területet, és azt nézik, valaki termeszt-e marihuánát, vagy sem. Rengeteg egyéb forrásból származnak az információk. Magyarországon is működik mezőőrszolgálat, erdészet, a földek döntő többségét művelik, és adott esetben egy képzett agrármérnök azért felismeri a vadkender és az indiai közötti különbséget.
CK: Ők együttműködnek a hatósággal? A rendőrség tartja a kapcsolatot a mezőőrökkel, parkőrökkel, erdőgazdaságokkal?
OM: Ez helyi szinten, ismeretség alapján működik, de előfordul, hogy valaki egyszerűen betelefonál a rendőrségre. Elég gyakori, hogy a Magyarországon egyébként mindenhol megtalálható vadkender nő nagyobb területen, és arra riasztják a járőrt. Általában egyébként nem konkrétan az ültevényekre hívják fel a figyelmet, hanem hogy bizonyos helyen hirtelen nagy lett a jövés-menés, vagy idegeneket látnak feltűnni.
CK: Korábban említette, hogy a prevenciót nem tartja elég hatékonynak. Mennyire látja működőképesnek azt a prevenciót, amit a rendőrség végez, és itt elsősorban a DADA-programra gondolok? Tud egy rendőr hiteles lenni az osztályteremben?
OM: A DADA-program egy külön fejezet, teljesen idejétmúlt, és szerintem a hatékonysága is nulla. Ezt is valahonnan átvettük, és alkalmazzuk anélkül, hogy elgondolkodtunk volna rajta. Valakinek ráadásul még honorálták is a jó ötletét. Probléma letudva.
CK: Véleménye szerint kell a rendőrségnek prevencióval foglalkoznia, és ha igen, mi volna ennek a módja?
OM: Ennek szükségszerűségét egy tízes skálán valahol a 0,5 környékére tenném. Szerintem, ami hatékony lehetne, az valami író-olvasó találkozószerű beszélgetés olyan rendőrökkel, akik rendelkeznek a szükséges pedagógiai, addiktológiai, pszichológiai ismeretekkel és kommunikációs képességgel. A saját gyerekeimen láttam, hogy bár tudták, hol dolgozom, és mi a munkám, amikor konkrétan láttak, hallottak egy-két dolgot, az nagyban befolyásolta őket. Nem akarom a legdurvábbakat mondani, de előfordult egy túladagolásos halálesetnél, hogy pont arra jártunk. A lányom látta az elhunyt személyt, annak ellenére, hogy nem vittem oda, és jól látta a környezetet is. Nem vagyok az elrettentés híve, bár tud egy rendőr is történeteket úgy elmondani, hogy az elgondolkodtasson.
Alapvetően nem ez a feladata a rendőrségnek. Persze ebben is vannak jó példák külföldön, például Németországban, amit át lehetne venni. Ott a tinidiszkókban szombat délutánonként a rendőrség megszervezi és lebonyolítja a szállítást a szórakozóhelyig és vissza. Közben a srácok tudnak kérdezni, ha akarnak, a szülők nyugodtak, hogy a csemete biztosan hazaér, a környéken pedig meg sem jelennek a dílerek. A tizenévesek megtapasztalják, hogy egy rendőr is lehet jó fej, és hogy drog nélkül is lehet jól szórakozni. Egyszóval annak a férfinak volt igaza, aki egy etyeki kocsmában egyszerűen megfogalmazta egy fröccs mellett: a rendőrség feladata egyszerű, elfogni a bűnözőket.
CK: Ott volt esetleg az idei Marijuana Marchon? Vagy kerüli az ilyen eseményeket?
OM: Nem voltam ott, bár nem mondanám, hogy kerülöm, de ebben konkrétan nem szeretnék se pró, se kontra állást foglalni.
CK: Mégis ha felkérnék, elvállalná, hogy beszél egy hasonló demonstráción?
OM: Ez kizárólag a rendezvény szervezőjétől és annak céljától függ. Ha politikai, akkor például nem, ha olyan rendezvény, amely értelmes párbeszédre és vitára törekszik, akkor igen. Nekem már nem árthatnak, a nyugdíjamat megkapom, ha esik, ha fúj. (nevet) Vállalhatom azokat a nézeteimet, amelyeket esetleg aktív rendőrtisztek nem tehetnek meg. Gondoltam már arra, hogy könyvet írok a kábítószer-bűnözés elleni osztályon szerzett élményeimből és tapasztalataimból.
CK: Indokoltnak tartaná, hogy a hasonló eseményeket szervező civilekkel a rendőrség szorosabban együttműködjön?
OM: A kábítószer-bűnözés kezelését egy nagy egésszé kéne formálni. Jelenleg a prevenció például külön épületben van, és felderítő szabadcsapatok próbálnak eredményt elérni, nincs hierarchikus kapcsolatrendszer a kábítószer-bűnözéssel. Ezeket integrálni kéne szervezeten belül, és ebben az esetben hatékony lehetne a civil szervezetekkel való együttműködés is. Én személy szerint jó kapcsolatot építettem ki például az egyik budapesti alapítvánnyal, akikkel szakmailag nagyon jól tudtunk kommunikálni. Például amikor veszélyesen szennyezett heroin került az utcára, mindig rajtuk keresztül értesítettük a fogyasztókat. A megfelelően felépített és megfelelő hatáskörrel felruházott rendőri egység szakértői eredményesen tudnának együtműködni más hatóságokkal és civil szervezetekkel, minden más csak szájtépés.
CK: Az ön véleménye szerint mi volna a társadalom szempontjából a legjobb megoldás a marihuánafogyasztás kezelésére Magyarországon?
OM: Minden személyes elfogultságtól és előítélettől mentes tájékoztató munkát kéne meghonosítani, hogy a társadalom jobban átlássa ez a kérdést. És nem tévés úton, hanem sokkal kézzelfoghatóbb módon. Jelenleg a személyes tapasztalattal rendelkezők tudnak csak a témáról. A Kendermagnak pedig látnia kéne egy a marihuána megvonásától szenvedő embert – én láttam ilyet, 12 éves volt a gyerek. Mindkét oldalnak meg kéne hallgatnia a másikat, de ez nem megy kiabálva. Ahhoz azonban, hogy a társadalmi megítélés változzon, a szakembereknek is sok mindent újra kéne gondolniuk. Több jó ötletet lehetne megvizsgálni és átvenni. Rengeteg példa áll rendelkezésre, ami itthon is működhetne. A magam részéről épp azért nem járok el rendezvényekre, mert ezeken a szakmai ellentétek rendszerint személyeskedésbe csapnak át. A politikának pedig teljesen ki kell vonulnia a döntések meghozatalából, és csupán törvényalkotási szinten végrehajtani azt, amiben a szakemberek és az érintettek megállapodnak. Persze amíg politikai tőkét lehet kovácsolni ebből, mindez biztosan nem így fog megtörténni.
CK: Ezzel azt mondja, hogy a lehető legszélesebb körű tájékoztatásba fektetett energiák ellenére se várjuk azt, hogy hatással lehetünk például a marihuánára vonatkozó törvényi szabályozásra.
OM: Hát ne nagyon. (nevet)