Közös nevezők

Európa (nem egységes) drogpolitikája

Valami mocorog Európában, és bár ez a változás lassúnak tűnik, de annál biztosabbnak. Hollandia után Spanyolország és Portugália lettek a liberális drogpolitika éllovasai, amikor 2001-ben bevezették a dekriminalizációt, és engedélyezték a saját használatra történő, kis mennyiségű, otthoni termesztést. Részben e tapasztalatokat felhasználva 2010-ben Csehország is komoly lépéseket tett egy megfontoltabb és életszerűbb szabályozás irányába.

2011-ben Lengyelország szintén bejelentette, hogy letér a tiltó-büntető drogpolitika útjáról, mivel a tíz évvel ezelőtti szigorítás nem hozta meg a remélt eredményeket. Az azt aláíró lengyel államfő, Aleksander Kwasniewski ma már hibának nevezi akkori döntését, és a Globális Drogpolitikai Bizottság tagjaként, számos egykori államfő, kormányfő és Kofi Annan, a korábbi ENSZ-főtitkár társaságában a globális drogreform mellett kampányol.

A Földközi-tenger térségében élő népek már évszázadok óta termesztenek kannabiszt, és a totális tiltásra irányuló törvénykezés ezen gyakorlatilag soha nem tudott változtatni. A kender mint feldolgozó-, élelmiszer- és nem utolsósorban gyógyszeripari alapanyag olyan régóta és oly szervesen ivódott az európai népek kultúrájába, hogy azt kiirtani valójában lehetetlen, amellett, hogy értelmetlen próbálkozás is. Cikkünk a bevezetőben szereplő országok drogpolitikájának változását és az aktuális szabályozást tekinti át röviden.

Hispánia és a tradíciók

A mediterrán régióban, elsősorban az alkohol fogyasztását tiltó iszlám erőteljes hatása miatt a kannabisz és származékainak fogyasztása – különös tekintettel a hasisra – évezredes tradícióval bír. Az Ibériai-félsziget déli részét évszázadokig uraló észak-afrikai arab népek az építészet, a matematika, a csillagászat és a mérnöki tudományok mellett természtesen e szokásukat is magukkal hozták, mely hamar meghonosodott, főként Andalúzia és Murcia területén. A globális drogháború persze az évszázados hagyományokat és tapasztalatokat éppúgy figyelmen kívül hagyta, mint a gazdasági racionalitást és az emberi jogokat. A több évtizedes tiltás hatására a spanyol nagyvárosokban is megjelentek azok a következmények, melyek elsősorban a gazdaságilag és társadalmilag alacsonyabban pozícionált rétegeket érték, de végső soron az egész lakosságot sújtották. Arról nem is beszélve, hogy a mediterrán világban sokkal nehezebben valósítható meg az, ami az USA vagy Európa metropolisaiban még csak-csak. A betartathatatlan törvény ráadásul rosszabb, mintha nem is lenne törvény. A 2001-ben bevezetett dekriminalizáció során Spanyolországban végül nem helyezték hatályon kívül azokat a törvényeket, melyek a kannabisz rekreációs célú fogyasztását tiltották, tehát 1967 óta a kábítószernek minősülő kannabisz birtoklása és személyes fogyasztása továbbra is törvénysértő, csak nem büntetendő.

Nagyon erős az a szemlélet és gyakorlat Spanyolországban, hogy az ember a saját birtokán meglehetős szabadsággal bír. Majdnem azt csinál, amit akar, feltéve, ha ez a szomszédait nem zavarja. Mondván, hogy a cselekmény nem közösségi térben zajlik, és nincs annak a közösségre közvetlen hatása, az annak érdekeit képviselőknek, jelen esetben a rendészeti hatóságnak azzal nincs dolga. A gondolat életszerű és logikus is, bár néha megnehezíti például a családon belüli erőszak felderítését és megakadályozását. A meglehetősen elterjedt kannabisztermesztést mind a politika, mind a rendőrség egyszerűen ignorálja, kivéve, ha feljelentés miatt kötelezően foglalkozniuk kell az üggyel. A termesztés és az önellátás ebben a régióban a legelterjedtebb egész Európában, köszönhetően a kitűnő éghajlati adottságoknak. Nyilván ezért is, mióta a spanyolok otthon megtermeszthetik maguknak a gandzsájukat, az utcai dílerek álla felkopni látszik. Egy gramm füvet az utcán még a részeg német turistára sem lehet 1-2 eurónál (3-600 forintnál) többért rásózni.

Az önellátásnak ráadásul komoly gazdasági ereje is van, a kenderre épült iparágak súlya évről évre nő, nem is beszélve az emiatt Spanyolországba települő, többnyire német és angol vállalkozásokról és emberekről. Úgy tűnik, a politikusok felismerték, hogy a kannabisszal összefüggő üzleti tevékenységekből származó adóbevételekről nem tud lemondani az állam – főleg válságos időkben –, így a termesztési eszközök mellett a palánták és a magok is szabadon árusíthatóak.

A szomszédos Portugáliában a spanyolhoz nagyon hasonló új szabályozás szintén 2001-ben lépett életbe. Az új törvény értelmében a csekély mennyiségű kábítószer megszerzése és fogyasztása nem büntetendő cselekmény. A portugál politikusok támogatják azt az elképzelést, hogy a drogfogyasztónak sem a rendőrséggel, sem az igazságszolgáltatással nem kell kapcsolatba kerülniük. Az alkalmi és a problémamentes fogyasztókat gyakorlatilag békén hagyják, a problémás, terápiára szoruló használókat pedig szakemberek bevonásával a szociális ellátó rendszer keretein belül egyedileg kezelik. A statisztikák szerint a stratégia olyannyira beválik, hogy még a problémásnak nevezhető esetek 68%-át is végül büntetés nélkül ejti a bíróság. A gazdaságilag szintén nem annyira erős országban sokkal kevesebbet költenek azóta bűnüldözésre, mégsem szabadult el a pokol, sőt jelentősen csökkenteni tudták a célzott egészségügyi kiadásokat is anélkül, hogy az ellátás színvonala esett volna. És ami talán a legfontosabb, az elmúlt tíz év tapasztalata alapján egyértelműen kijelenthető, hogy a fogyasztók száma sem a kannabisz, sem az egyéb tudatmódosítók tekintetében nem növekedett, és jelenleg is alacsonyabb, mint a tiltó drogpolitikát folytató országokban.

A cikk további részét a cseh és a lengyel dekriminalizációról, a szabályozás pontos részleteiről és hatásairól a CK Magazin 2013/01 februári számában találod.