Legalizációs aláírásgyűjtés

Egy 4K!-s aktivista beszámolója

Bár a környező országok közül egyre több tesz lépéseket a kannabisz orvosi legalizációjának érdekében, kis hazánk arcát a jelek szerint még jó ideig nem fogja cirógatni a haladás édes szellője. Sokkal inkább jellemző az a fajta mentalitás, amelyet szűklátókörűbb polgártársaink pálinkagőzös lehelettel elhivatottan magyaráznak kitelepüléseink során, hogy márpedig a drog az drog, és az ilyennek börtönben a helye. Persze, mit is várhatunk azoktól, akik például olyan legendás Szomszédok-epizódokon nőttek fel, amelyekben az ifjú suhancok túllőtték magukat marihuánával? Bizony nehéz egy ilyen társadalomban küzdeni manapság a racionális célokért!

A kannabiszfogyasztók azonban mindig is együtt tudtak élni a fű igazi veszélyével, vagyis azzal az egészségre igazán káros mellékhatással, hogy akár letöltendő börtönbüntetéssel is járhat. E mellékhatás mellett nincs olyan alacsony spermaszám vagy rövid távú memóriakárosodás, amely ne törpülne el. Így minden fogyasztó kötelességének érzi, hogy a rend éber őreinek háta mögött apró kontrollált tüzekben eltüntesse a bizonyítékokat, mielőtt azok bajba sodornák. De mégis, nem az lenne a normális, ha az ember besétálna a boltba, és olyan terméket venne, amilyet szeretne, biztonságos körülmények között, adózva utána? Nem az lenne a normális, hogy ha egy rákos beteg étvágytalansággal küzd, akkor felírnak neki egy növényt, amely segít a problémáin, enyhíti a fájdalmait, netán a rákos sejtek szaporodását is lassítja vagy megállítja?

Nos, a legalizációra rengeteg megoldás van. Ezek közül minden kétséget kizáróan a legegyszerűbb az, ha az ember vár. Körülbelül ötven évvel vagyunk lemaradva a tőlünk fejlettebb társadalmaktól, egy ponton az orvosi, majd a rekreációs legalizáció is meg fog történni. Vitathatatlan, hogy ez vár ránk, amennyiben a Kedves Olvasó nem legalizációpárti, rossz hírem van: az unoka már biztosan vehet majd füvet a sarki dohányboltban. Amennyiben azonban még nyugdíjazásunk előtt szeretnénk komolyabb társadalmi változásokat elérni, úgy érdemes felvenni a harcot, minden színtéren. A Negyedik Köztársaság Mozgalom (4K!) például aláírásgyűjtést kezdeményezett a gyógyászati legalizációért, amelynek több pozitív hatása is van.

Egyfelől fontos, hogy az emberek beszéljenek a témáról, ott motoszkáljon a fejükben, hogy igenis észszerű alternatíva a legalizálás. Jusson eszükbe, amikor a migrén kínozza őket, hogy most akár besétálhatnak egy patikába orvosi marihuánáért, mielőtt bekapnának valami májromboló fejfájás-csillapítót!

Másfelől eszébe juttatja mindenkinek, aki támogatja a legalizációs törekvéseket, hogy nem kell némán tűrni azokat a törvényeket, amelyek nem szolgálják a társadalom és az egyén érdekeit! Fel kell venni a harcot ellenük, szét kell azokat zúzni, majd új, jobb törvényekkel helyettesíteni őket, amelyek valóban az emberekért vannak, nem az emberek ellen! Aláírásgyűjtések idején azonban ezt az információt nehéz átadni némely embertársunknak.

A kitelepülések során többször megkérdőjeleződik az emberben, hogy valóban készen áll-e a társadalom a legalizációra. Bár a legtöbb esetben, amikor kulturált keretek között vitatkozunk ismerőseinkkel vagy a családunkkal a vasárnapi ebédnél, egy ponton kompromisszumra jutunk, és csak az egészen konzervatív réteg fogja azt mondani, hogy a legalizáció miatt szét fog esni a társadalom, és eljövend a Világvége. Aláírásgyűjtés közben viszont érdekes látni, hogy sokan tényleg ezt hiszik, teljesen átlagosnak látszó járókelők. Soha nem fogom elfelejteni, amikor egy ifjú yuppie-növendék nekem szegezte a kérdést: „Szóval te büszke vagy arra, hogy füves vagy?!” Nyilvánvalóan a Kedves Olvasónak nem kell ecsetelnem, hogy mi az a rengeteg indok, amely miatt legszívesebben kitéptem volna a saját fogaimat dühömben, annyi minden nem volt rendben ezzel a kérdéssel. Ennek a fajta embertípusnak (a degradáló hangnem szándékos) további jellemzője egyébként, hogy amint valamit a szabályok megengednek, az számára azonnal morálisan elfogadott lesz. Ebből következően kizárólag akkor szavazna nemmel egy esetleges népszavazáson, ha az általa vezetett vallási vagy társadalmi fejesek megparancsolnák neki, amire sajnos viszonylag kellő esély van, azonban önálló gondolatok hiányában, valljuk be, senkinek nincs nagy jövője.

Az egyetlen ember, akinél hajlandó voltam elfogadni a legalizációellenességet, egy középkorú figura volt, aki állítása szerint még kávét sem iszik soha, mivel ő a testünk és a szellemünk mindenfajta manipulációját elveti. Bár mélységesen tiszteletben tartom a hozzáállását, államigazgatási szempontokból, egy olyan országban, ahol gyakorlatilag minden ötödik ember alkoholista, felelőtlenség azt gondolni, hogy ha valami illegális, akkor ahhoz az ember nem nyúl. Nem is beszélve a veszélyesebb, legális szubsztanciákról.

A tiltáspártiakat természetesen ellensúlyozzák a radikális ellenpéldák. Ők azok, akik személyes behatások miatt írnak alá. Ilyenek a meghallgatott történetek az epilepsziás rohamokról, a hetven év feletti néni szürkehályogjáról, vagy az az ember, akinek a rákos feleségén talán segített volna a kannabisz.

A legjobb tapasztalatokat az aláírás-gyűjtéssel kapcsolatban, a sötétség leple alatt, az éjszakai kitelepülések szolgáltatják, melyek valóságos antropológiai és szociológiai fellegvárak. Itt minden van. Megjelennek 10-20 fős csapatok, akik türelmesen kivárják a sorukat, hogy aláírhassanak, amíg még meg bírják fogni a tollat a kocsmatúrázás közben. Vagy amíg egy hajléktalannal közösen próbáljuk kitalálni, hogy mit lehetne beírni címnek. Vagy az úriember, aki közben végzett a kitöltéssel, beül a pár lépésre levő luxusautójába, majd elhajt. Írt nekünk alá újságíró, aki ha már ott volt, lőtt is pár képet, rendőr, aki a legnagyobb közönnyel bámult meg minket, jött egy ügyész, aki elmondta, hogy egyetért a legalizációval, és baromság büntetni a használatot, de nem írhat alá a titulusából fakadóan, és jött egy nála ilyen téren kevésbé elnyomott prostituált, aki aláírhatott. A széles társadalmi érdeklődést tekintve mindenképpen leszögezhetjük, hogy a legalizáció megállíthatatlanul halad előre. Még nálunk is.

Megosztom...