Mesés anyag

Márpedig a rajzfilmek jók, érteeem?!

„A számítógépes játékok nincsenek hatással a srácokra. Ha gyerekkorunkban hatott volna ránk a PacMan, akkor ma sötét termekben rohangálnánk tablettákat rágcsálva, miközben repetitív elektronikus zene szól” – szoktak szellemeskedni a goások a számítógépes játékok ártalmatlanságáról. Tapasztalataim szerint a rajzfilmek legalább ennyire ártalmatlanok.

Gyerekkoromban szerintem nemcsak az én fejemben fordult meg, hogy Popeye spenótja valamivel fel lehet ütve, hiszen én akármennyit is repetáztam belőle a menzán, nem éreztem magam sikeresebbnek a felsősökkel történt összecsapásokban. Oké, a szuperhősök szuperhősök, Superman anyagozás nélkül is repül, megmenteni az emberiséget, de azért Captain Caveman cuccára kíváncsi lettem volna. Egy barlanglakó ősemberről nehezebben képzelem el, hogy a nevét elkiáltva máris repülni tud, ha mégoly rövid ideig is. Így utólag nagyon kokaingyanús a történet, talán a túlburjánzott szőrzetében rejtegette a titkos szelencéjét.
Bár Eric Cartmannel ellentétben nincs különösebb problémám a hippikkel, sosem voltam képes végignézni Scooby Doo és a hippibusz legénysége vérfagyasztónak szánt kalandjait. Utólag végiggondolva jól döntöttem: Scooby gazdája és haverjai nyilvánvalóan egy csúnya LSD badtrip áldozatai, melyből véglegesen sosem sikerült kimászniuk. És elnézve Scooby csillapíthatatlan étvágyát, valószínűsíthető, hogy a hűséges eb space cake-ekkel kísérelte meg az öngyógyítást e neurotikus társaságban. Az eredmény, a mindentől beparázó, idegroncs gazdájának karjaiba ugráló kutya önmagáért beszél. Ha már hallucinogének, akkor én inkább a Jamie és a csodalámpa mellett teszem le a voksomat, ahol a főhős ifjú legény esténként a zseblámpája fénysugarával dimenziókaput varázsol a szoba padlójába, és kutyájával színes, csavaros csúszdán lecsúszva különös világokban találja magát. Na, az maga volt a tömény pszichedélia! A mi Mézga Aladárunk is hasonló esti kiruccanásokat tett Blökivel, de ők már a sci-fi felé kacsingattak, amikor éjjelenként űrhajóval a kéményen át távoztak, újabb, egyre elborultabb civilizációjú bolygók után kutatva.
No de a felsoroltakkal kapcsolatban csak a drogfogyasztás alapos gyanújával élek – a vidám gombaházlakó hupikékek már határeset –, viszont számos rajzfilmsztár nem csak valószínűsíthetően, hanem ténylegesen is cuccozik. Van egy elméletem, miszerint a rajzfilmek egyfajta görbe tükröt tartanak a társadalom elé (tudom, ez eddig nem túl eredeti), és rajtuk keresztül láthatóvá válik, hogy az adott korban a társadalom, melyben születtek, hogyan viszonyul egyes kérdésekhez, például a drogokhoz. Ezt alapul véve – és kiegészítve azzal, hogy a korai rajzfilmek alapvetően nem a drogkérdést feszegették – nem meglepő, hogy a 20. század első felében még csak egy-két iszákos rosszfiú szaladt ki a rajzolók kezei közül, viszont itt is találunk kivételt, amely egyáltalán nem erősíti a szabályt. Betty Boop, a hosszú combú, fekete-fehér hölgyemény olyat tett az egyik 1934-es epizódban, amelyet a korabeli ORTT sem engedett műsorra tűzni. Végső elkeseredésében úgy segített fogfájós cimboráján, hogy arcára nyomta a nevetőgáz csövének maszkját, és a palack tartalmát maximális sebességgel árasztotta bajba jutott társának légjáratába, aki erre természetesen hisztérikus nevetésben tört ki. A maszk a földre esett, és lassan az egész környék fetrengett a röhögéstől, beleértve a faliórát, a postaládát, de még a temető sírkövei is önfeledten hahotáztak. A cenzorok azonban komor arccal utasították el az ominózus epizód műsorra tűzését. A népszerű videomegosztó oldalon viszont megtekinthető a betiltott rész, csak be kell pötyögni: Betty Boop Ha! Ha! Ha!

Nemes egyszerűséggel át is ugranám azt a szégyenteljes időszakot, amikor a rajzfilmfigurákat a drogellenes háború szolgálatába állították, és a Tini Nindzsa teknőcök gyakoroltatták be az alsósokkal, hogyan fegyverezzék le a dílert egy jól irányzott beszólással. Félreértés ne essék, egyáltalán nem támogatom a kiskorúak drogozását, de az ennyire direkt üzenetektől és a rajzfilmek politikai célra történő felhasználásától a falra mászom, miközben a mesék közt reklámokkal keltik fel a gyerekek birtoklási és túlfogyasztási vágyát, lerakva ezzel a függőség alapjait. Na de kicsit elkalandoztam, arra az időszakra akartam épp rátérni, amikor a liberális realista ábrázolásmód elkezdett teret nyerni a rajzfilmekben is.
Nem vennék rá mérget, hogy a 90-es évek előtt találnánk olyan rajzfilmet, amely az egész családnak tartalmas szórakozást tudott nyújtani, így az idén 20 éves Simpson család ebben mindenképp mérföldkőnek számít. Persze idő kellett hozzá, hogy az amerikai szülők megbarátkozzanak azzal, hogy Bart nem kapja meg a rosszalkodásaiért kijáró megérdemelt büntetést, illetve hogy a családfő Homer napi szintű kocsmázása és a nevelésre való képtelensége miatt a teljes háztartás Marge-ra marad. De hogy visszatérjek az igen mély görbetükrös elméletemhez, mi sem bizonyítja jobban a Simpsonsban megjelenő társadalomkritikát, mint hogy a számos Emmy- és Annie-díj mellett kiérdemelte az eddig leghosszabban sugárzott animációs sorozat címet is. És minden bizonnyal, ha egyszer létrehozzák a „Legtöbb drogozás egy rajzfilmsorozatban” díjat, a verseny egyik fő esélyesei szintén Simpsonék lesznek. Mert 12-es karika ide vagy oda, az alkotó Matt Groening egyik zsenialitása abban áll, hogy a társadalom számára fogyasztható formában tálalja a droghasználat jelenségét. Márpedig Homer nem aprózza el a dolgot: répából és peyote kaktuszból olyan üdítőt gyárt, amitől az egész város betép, rászokik a lejárt szavatosságú gyógyszerekre, hallucinál a tisztítószerektől, és a guatemalai chilitől a rajzfilmtörténet legkomolyabb, spirituális revelációkban bővelkedő tripjét éli át. De talán ennél is emlékezetesebb epizód, melyben Springfield doktora marihuánát ír fel Homernak, hogy kiheverje a szemfájdalmát, amit a varjúcsípéseknek köszönhet. Homer élete ettől a pillanattól gyökeresen megváltozik. A „jóreggeltcigi” után szivárványok szárnyán érkezik munkahelyére, és mindent viccesnek talál, még főnöke, Mr. Burns minősíthetetlen humorát is, aki ezért vállalati alelnökké lépteti elő. Főhősünk, úgy tűnik, felfelé indult el azon a bizonyos lejtőn. Homer utánozhatatlan módon figurázza ki a „mondj nemet a drogokra” megközelítést, amikor a következőképpen inti rendre Bartot: „Apu különleges gyógyszere – amit soha nem szabad kipróbálnod, mert tönkreteszi az életed! – varázslatos képeket és hangokat nyújt… de te soha nem élheted át, soha!”

Az ezredfordulóra már bejáratott simpsoni koncepcióra épül a már a tizedik éve sugárzott Family Guy, amiben, ha lehet, még elborultabb karakterek szerepelnek. Azért egy iszákos, a gazdijára nyomulós, beszélő kutyát még Simpsonék sem vállaltak be. A Griffin családfő is megéri a pénzét, emlékezzünk csak, hogyan is debütált Peter az első epizódban: megígérte a feleségének, hogy nem iszik, majd olyan mérhetetlenül berúgott, hogy másnaposan bealudt a munkahelyén, ahol emiatt elszabadult a pokol, és még aznap kirúgták. Hát így indult. Majd egy másik részben szintén részegen – hogy szórakoztassa lányát a szülinapján – ráesett az apjára egy egykerekűvel, aki a mutatvány másnapján szörnyethalt. Ezután megfogadta, hogy nem iszik többet, de sóvárgásának tárgyát rövidesen a crack váltotta fel. Ám miután kiderült, hogy az igazi apja egy ír piás, újra feljogosítva érezte magát, hogy visszatérjen korábbi életmódjához. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy ez azért egy kicsit sok, finoman jelezném, hogy a részt Emmy-díjra jelölték, amit persze nem kapott meg. Az sem sokkal gyengébb epizód, amelyikben a család kutyája, Brian sikeres drogszimatoló rendőrkutyaként rákap a kokainra, és a rehabra kerül.

És végül itt van nekünk az alkoholista szülők faluja, az állandóan hófödte South Park és benne Mr. Mackey, a szállóigévé vált „a drog rossz, érteeem?!” tan szülőatyja. A botor iskolapszichológus egy ízben füvet ad diákjai kezébe, hogy szembesüljenek a gonosszal, de a kreatív oktatási segédeszköz a bemutató közben nyomtalanul eltűnik. Az igazgatónő a szemléltetési akciót kicsapással jutalmazza. A reményvesztett Mackey bánatában hippikkel haverkodik, és dönti magába a pszichedélikumot, minek következtében némiképp felülvizsgálja korábbi álláspontját, és csak egy kiadós elvonókúra után tér vissza a régi kerékvágásba. Az ő karakterét kizárólag a szmóker Törcsi tudja űberelni. Ez az intelligens fürdőszobakellék eredetileg arra lett programozva, hogy automatikusan tisztára törölje az embert, de valahol hiba csúszott a gépezetbe, és Törcsi komoly szinten rácsúszott a spanglizásra. Úgy gondolja, hogy egy megfelelő időben elpattintott joint javítja a memóriáját, így a legváratlanabb pillanatokban szívja magát annyira rommá, hogy fogalma sincs, merre van arccal, ráadásul a srácokat is e törvénysértő magatartásra buzdítja, ám ők konzekvensen visszautasítják! Ennél már nincs lejjebb, Törcsi mégis egy szerethető karakter, és azt azért kétlem, hogy komolyan hozzájárulna a tinédzserkori drogfogyasztás további terjedéséhez. Mert ugyan ki szeretne egy szenvedélybeteg, meghibásodott világoskék törölközőhöz hasonlítani?!