Mi fán terem a fű?

Óvatos coming outok Bugrisföldön

Szerző: Bob Arctor

Sokat elárul az országban uralkodó viszonyokról, ha 2015-ben csak pár hatvan fölötti zenész mer beszélni a rendszerváltás előtti füvezéséről, és a fiatal generációból nincs senki, aki önként bevállalná, hogy nem csak a sörösbor inspirálja a szövegeit. Következik egy nagyobb kultúrantropológiai elemzéshez szánt kiegészítő magánvélemény, mely egy fiktív, a szerző fejében létező különleges ország valóban megtörtént eseményeit rögzíti és adja közre személyes következtetéseit tanulságul.

Létezik egy egzotikus vidék, valahol a Kárpát-medence fenekén, ahol az érthetetlen nyelven zagyváló népet az antropológusok is csak félve közelítik meg, főleg mióta kerítéssel zárták el magukat a külvilágtól. Ezt az immár nemcsak szellemileg, de fizikailag is korlátolt helyet nevezzük Bugrisföldnek. Itt terül el Bugrisfalva, melynek vastag bőrű vezetői hol Keletre, hol Nyugatra mutogatnak, attól függően, hogy épp merre vannak arccal, máskor pedig egymásra, vagy épp a határon túli ellenséges világra. A lakosság lelkesen csatlakozik a játékhoz, és mindent megtesz azért, hogy ellenséget lásson tulajdon honfitársában, ezért lankadatlan fürkészi, miben tér el tőle a másik.

Állandóan résen lenni azonban embert próbáló feladat, így bugrisék magas szesztartalmúra főzött gyümölcsszármazékok fogyasztásával ellensúlyozzák a fokozott éberség okozta feszültséget. Ebben a körmönfont vezetők is támogatják őket, hiszen jól tudják, hogy a szeszes italok mellékhatásaként tovább fokozódhat bennük a gyűlölet és a keserűség. Nem is csoda, hogy az utóbbi időben egyik fő célpontjuk az a vidám kis csapat lett, akik erjedt levek helyett egy növény virágzatát tömik a pipájukba, amitől aztán elpárolog belőlük minden gyűlölet, és fejfájás helyett másnap is életvidáman ébrednek. A veszélyt megérezve az uralkodó hamar közhírré tétette, hogy ez a növény bizony az ördögtől való, és elrendelte, hogy aki a tömény szesz helyett holmi gyomokat fogyaszt, azt tömlöcbe kell vetni. A lakók értettek a szép szóból, és kiemelt gyűlölettel viseltettek e bohókás szerzetek iránt, akikben külön bosszantó volt, hogy megmagyarázhatatlan könnyedséggel fogadták az élet nehézségeit. A fűbarátok egy darabig tartották magukat, kis létszámú falugyűléseken kétes eredetű tanulmányokat lobogtattak, a bugrisfülnek rémisztő külföldi gyakorlatokat emlegettek holmi liberális szabályozásokról, majd maguk köré gyűjtöttek pár közszereplőt, akik azzal tömték az egybegyűltek fejét, hogy a fű korántsem olyan veszélyes, mint a szesz. Ahogy az várható volt, a lakók szörnyű haragra gerjedtek, és vezetőik segítségével évről évre fokozatosan nyomták el a hasonló próbálkozásokat, megmozdulásokat, míg végül az utolsó gyűlésre már nem is ment el senki.

Deviáns zenészek vallomásai

Talán még nem említettem, de egy másik bomlasztó csoport évtizedekkel ezelőtt arra tett kísérletet, hogy Nyugatról hozott ritmusokkal táncoltassa meg az akkor épp keleti ideológiák bűvöletében vagy épp fogságában élő bugrisföldi lakókat. Kaptak is, hallgattak is érte eleget, de az új korszak, a rendszerváltoztattatás elérkezésével hirtelen még Bugrisföld régi-új elöljárói is értékelni kezdték korábbi erőfeszítéseiket. Egyikük – bizonyos Presser Gábor – már deres szakállt viselt, mikor úgy döntött, egy élete, egy halála, ő bizony őszintén kimondja, hogy pár emberöltővel ezelőtt maga is kipróbált egy-két lantot és trombitát, mikor zenészként, egy angliai turné során megismerkedett e különleges, Bugrisföldön a mai napig betiltott hangszerekkel. A riporter döbbenetét látva hozzátette, hogy akkoriban mindenki így tett, aki a nyugati határon keresztül tudta elhagyni az országot, ez része volt a 60-as éveknek, de már késő volt. Másnap a közoktatásért felelős Színes Ász magazin címlapon hozta, hogy Presser Gábor füvezett, és a deviáns Paul McCartney volt a tanítója.

Mégis mi másra számított Presser úr? Ahelyett, hogy bűnös titkát a sírig őrizte volna, rajongók tízezreiben keltett csalódást és dühöt! Nem nehéz elképzelni annak a nagyszülőnek az elkeseredését, aki anno szívébe zárta a legendás zenész dalait. Példaképének élete is ekkora hazugságra épült! És ha azt hinnénk, hogy a „művész úr” egy pillanatnyi rövidzárlat miatt kottyintotta el féltve őrzött titkát, akkor vessünk egy pillantást a folytatásra. Pár hétre rá egy másik vén lókötő, a fénykorát szintén a 60-as, 70-es években élő Szörényi Levente vallotta be, hogy annak idején ő is elcsábult, és rápróbált a már említett hangszerekre, személy szerint főleg a lant nyűgözte le. Mentségére szóljon, hogy mindez még akkor történt, amikor Bugrisfalván mit sem lehetett tudni arról, mi fán terem a fű, de Szörényi beszámolója így is bicskanyitogatóan hatott a lakók számára: „Próbáltam letüdőzni, szívtam, közben beszélgettünk. Egyszerre csak röhögni kezdtem. Mit röhögni? Visítani! Pedig vicceset éppen nem mondott senki. Mindenesetre üvöltve hahotáztunk ott a semmin – jó félórán át. Az remek volt. Díjaztam. Akkor, ott, nem csak a füst hatott. Másnap elszívtam még egyet abból a fajtából. Jó volt az is. Érdekességnek.” Az élmény sajnos máig nem adatik meg mindenkinek Bugrisföldön. Sokan a szabadságukkal fizetnek pár óra önfeledt hahotázásért. Manapság, 70 évesen, gondolta a két renitens zenész, ezt meg is oszthatják, bajuk nem lesz belőle. A bugris azonban érzékeny lelkületű, főleg az Illést hallgató idősebb generáció szívesen elkerülte volna, hogy régi kedvenc slágereit hallva a semmin visítva röhögő Szörényire kelljen gondolnia. Jogosan vádolhatja tehát érzéketlenséggel és felelőtlenséggel az egyenlőség nevében – ami sokat hangoztatott toposz arrafelé – még a legkiválóbb, legkiemelkedőbb honfiakat is. Ennek szintén nagy hagyománya és évszázados kultúrája van arrafelé.

Párhuzamos valóságok

Mindez persze csak Bugrisföldön belül történhet így, a nyugati határokon túl, ahová a kiváló zenészek, sportolók már évtizedekkel ezelőtt eljutottak, egészen más gondolkodásmód uralkodik. A nyugati világban jól tudják, hogy a zenélés és más alkotóművészeti tevékenységek régóta kéz a kézben járnak a tudatmódosítással, ezért nem is foglalkoznak azzal, hogy kedvenc zenészük számára a meditáció, a vodkaszóda vagy az OG Kush hozza el az ihletett állapotot és biztosítja az inspirációt a folyamatos alkotáshoz – inkább csak élvezik a végeredményt. Fel sem merül bennük, hogy az inspirációszerzés módja miatt megbélyegezzenek egy máskülönben elismert, kiváló zenészt. Bugriséknál épp ez a legnagyobb probléma: ha valaki nem elítélően beszél a fűről, és még azt is bevallja, hogy valaha belekóstolt, akkor az idegen dolgoktól ódzkodó, félelemre és gyanakvásra szocializált helyieknél azonnal bekapcsol a „drogos” riasztó. Nem tehet róla, gyárilag erre lett programozva. Márpedig a művésznek – ha tetszik, ha nem – meg kell találnia az utat e furcsa nép szívéhez, így ha nem akarja maga alatt vágni a fát, akkor csatlakozik a drogmentes világról hablatyoló kórushoz és mindenekelőtt a vezetők ideológiájához. Sokan ezt már olyan tökélyre fejlesztették, hogy a gyanútlan bugrisok még azt is elhiszik nekik, hogy ők valójában lázadók vagy egy új korszak hirdetői. LOL, ahogy a művelt brit mondaná. Pedig az egyre hangosabb, egyre részegebb és egyre vállalhatatlanabb kórus erősítése helyett ideje lenne végre kijózanodni egy rövid időre, kitisztult tekintettel körülnézni, meghallani a másik hangját, és a mélyen kódolt félelmeket, gyűlöletet leküzdve érdeklődéssel és megértéssel fordulni egymás felé. Ez egyáltalán nem könnyű, de halogatni sem érdemes.

Hozzászólások

Új hozzászólás