Oroszrulett

Önismereti trip a moszkvai narkógettóban

Kubiszyn Viktor másfél évtizednyi cuccozás végére tett pontot 2009-ben, amikor a Ráckeresztúri Drogterápiás Otthonban a felépülés útjára lépett. 2011-ben jelent meg a terápia részeként írt Drognapló című műve, ezt követte a cuccos-fikciós Foglaltház, novemberben pedig már harmadik kötete jelenik meg, Oroszrulett címmel. Könyvismertetőnek szánt interjúnk a szerzővel hamar kötetlen beszélgetésbe csapott át.

CK Magazin: Utoljára 2012 augusztusában olvashattunk tőled a CK Magazinban, amikor a Drognapló kapcsán szervezett „terápiás fesztiválkörút” tapasztalatairól számoltál be. Akkor azt mesélted, hogy bő tíz év után újra fesztiválozni tisztán is megcsavart. A junkiekban és alkoholistákban tobzódó Foglaltház és a moszkvai drogfüggők ihlette új könyved alapján úgy tűnik, azóta is keresed ezt az élményt. Van ebben valami tudatosság?

Kubiszyn Viktor: A CK-ba írt cikk idején nem kerestem tudatosan ezeket a helyzeteket, de később észrevettem, hogy építőek lehetnek, még ha veszélyesek is. Van egy bizonytalansági tényező abban, hogy időről időre aktív cuccosok között mozgok, de ettől tágulnak a kereteim. Leállt anyagosként érdemes folyamatosan fejleszteni magam, mert egy szinten leragadva könnyebben visszaeshetek. Ilyen értelemben egy idő után tudatossá vált, hogy olyan környezetet, olyan élményeket és kihívásokat keresek, amik akár veszélyesek is lehetnek a tisztaságomra nézve, viszont a személyiségfejlődés szintjén sokat tudok nyerni belőlük. Az pedig, hogy mindezt kreatívan felhasználva írok is a témában, számomra tök hasznos. Ha már túl soknak ítélem meg a helyzetet, akkor egyszerűen kilépek belőle. Az egyetlen áthághatatlan határ részemről a szerhasználat – ennek a betartása egy folyamatos önfejlesztés. Védett környezetben eszembe se jutna, de ha olyan ingerekkel bombázom magam, ami cuccozásról szól, az már veszélyforrás.

CK: Viszont egyidejűleg inspirál is.

KV: Abszolút. Ad egy csomó adrenalint. A gonzónak mint műfajnak – az új könyv alcíme is „Gonzóregény” – számomra az egyik tulajdonsága, hogy egyszerre vagyok résztvevője és megfigyelője a dolgoknak. Egyfajta skizoid helyzetet hoz létre az egyszerre kint- és bentlét.

CK: Valahogy úgy, mint Philip K. Dick Kamera által homályosan regényének főhőse esetében?

KV: Pontosan. És ez segít a tisztaság megtartásában, mert ha nem lenne meg a külső megfigyelő nézőpont, akkor sokkal könnyebben elsodornának a dolgok. A külső nézőpont megtalálásában sokat segít az a tudat, hogy mindez céllal történik: hogy írásban felhasználjam. Bármilyen fura, de megszerettem ezt a kettős tudatállapotot.

CK: Mennyire tudtad alkalmazni ezt a nézőpontot az új könyvedhez gyűjtött inspiráció során? Úgy tudjuk, hogy alászálltál az orosz drogfüggők világába, akiket a putyini politika segítség helyett megbüntet, kitaszít és magára hagy. Milyennek láttad a helyzetüket a magyar junkie-valósághoz képest? Moszkvai függőként lett volna esélyed a felépülésre?

KV: Sokáig azt gondoltam, hogy a magyar helyzet meglehetősen rossz Nyugat-Európához vagy Amerikához képest, ami így is van, de Oroszországhoz képest maga a mennyország. Ha ott valaki függővé válik, akkor nagyon kevés esélye van kilépni ebből az életformából és rehabilitálódni. Ismerve magam, engem ott felzabált volna az utca. Nem hiszem, hogy valaha is meg tudtam volna szokni azt a típusú stigmatizációt és elnyomottságot, ami ott él a drogfüggőkkel szemben. Ha létezik egy segítőháló, ami nem bűnözőként kezel, az még akkor is sokat segíthet, amikor épp eszedben sincs leállni. Fenn tud tartani egy olyan szinten, amiből könnyebben állsz le, ha megszületik az akarat. Leállni persze mindig lehet, és vannak rehabok ott is, de főként alapítványok működtetik, vagy az ortodox egyház, nem kifejezetten tudományos alapon. Hallottam olyan rehabról, ahol az a terápia, hogy csak halat ehetsz, és jeges fürdőket kapsz.

CK: Ez az orosz verziója a szcientológus rehabnak, ahol vitaminnal tömnek, és állandóan szaunáztatnak?

KV: Igen, ugyanaz jéggel és hallal. Másrészt Oroszországban a függőség nem egészségügyi probléma, hanem büntetőjogi kategória. Egy hernyós srác mesélte, hogy elkapták fél gramm rossz minőségű heroinnal, és mire az ügy vádemelésig jutott, már 5 gramm jó minőségű heroinról volt szó. Börtönből ki, börtönbe be a függők élete, minimális segítséggel. Ahhoz képest, hogy hatmillió intravénás fogyasztó van regisztrálva az országban, és a valós szám még ennél is magasabb lehet, összesen 2200 kórházi ágy jut rájuk. Az ártalomcsökkentés sincs szervezetileg megoldva, nem működik szervezett tűcsere, se metadonprogram, így a HIV és az AIDS sokkal elterjedtebb az intravénás használók közt, mint itthon. Tartok tőle, hogy a „Drogmentes Magyarország” címszóval mi is ebbe az irányba tartunk.

CK: A számok alapján úgy látszik, nem sokat ér a nagy elnyomás és rendőri fenyegetés.

KV: Egyáltalán nem. Sőt találkoztam olyan partyarcokkal is, akik speedeztek, füveztek meg dizájnereztek, és a büntetési tételek egyáltalán nem tartották jobban vissza őket, mint itthon. Ahhoz képest, hogy mire számíthatnak a dílerek, egész Moszkva mindennel nagyon jól el van látva, olyan klasszikus szerekkel is, mint a heroin és a kokain. A dizájnereket inkább a tinédzserek és a huszonévesek használják, de egy hernyós nem áll át rá, mint itthon, mert nincs miért. Pont emiatt ott a krokodilra (Dezomorfin, a heroin olcsó, de sokkal veszélyesebb pótszere – A Szerk.) se álltak rá, mint az Urál közelében és a szibériai régióban, illetve akik igen, azok már mind meghaltak.

CK: Mit tanított neked a moszkvai út?

KV: Legtöbbet magamról tanultam. Érdekes trip volt ez az önismeretemnek. Nem egy tanulmány írása volt a cél, inkább benyomásokat gyűjtöttem, és nagyon sok olyan impulzus ért, amit fel lehetett dolgozni fikcióban. Nem hiszem, hogy bármit megfejtettem volna az orosz szerfogyasztási kultúrával kapcsolatban, de tanulságos volt látni, hogy egy anyagos a világ minden pontján nagyon hasonló tud lenni. Lehet, hogy egy pesti junkie-nál sokkal durvább sztorikat meséltek azok a drogfüggők, akikkel beszélgettem, de lelki szinten teljesen ugyanolyanoknak tűntek.

CK: Látsz abban különbséget, hogy egy 2010-es évek előtti, klasszikus drogok függője, amilyen te is voltál, mennyiben különbözik egy mai, dizájner drogos függőtől?

KV: Ahhoz mérten, hogy mennyire szét tud esni a személyiség a függőségben, a dizájneresek még ehhez képest is sokkal jobban szétperegnek. Nagyon erős pszichózist és kattogást élnek át, és még azokat is iszonyúan szétszedi, akik előtte akár egy évtizedig heroinoztak. Apokaliptikus. Felépülés szempontjából pedig még nem ismerni eléggé a szereket. Sokat járok vissza Ráckeresztúrra, és ott mesélték, hogy itt már nem működik az elvonás, pszichés reccsenés, majd a mélypont utáni lassú kijövetel megszokott sorrendje, mint például a heroinnál, hanem hetekig jól vannak sóvárgás nélkül, aztán hónapokkal az utolsó szerhasználat után pszichotikus és paranoid állapotokba kerülnek. Emiatt a terápián is változtatni kellett. A legtöbb, általam ismert dizájneres visszaesett. Egy srácot ismerek, aki 1-2 éve már szermentes, de 15 év heroinozás ellenére jobban kattog a kristályon, mint a heroinon.

CK: Itthon az olcsóság és a szabályozatlanság nagyon kedvez a szintetikus kannabinoidok elterjedésének (A tévesen herbálnak és biofűnek nevezett, növényi törmelékre permetezett dizájner drogoknak – A Szerk.), amik a rendőrségi adatok szerint már lenyomták a hagyományos füvet. Van rálátásod arra, hogy mennyire más „herbállal” megcsúszni, mint természetes marihuánával?

KV: A könyv megírása során több hónapot laktam Borsodban, ahol nagyon sok mindenkivel találkoztam tízévestől úgy ötvenéves korig, akik ezeket használták. A kis falvakban mindenki tudja, hogy ki a díler, akitől 300 forintért lehet kapni egy ilyen kupac szart. A gyerekek meg vannak győződve róla, hogy füvet szívnak. Amikor meséltem nekik a fűről és a kenderről, látszott, hogy azt sem tudják, miről van szó. Ez azt is mutatja, hogy olyan régiókba elérnek ezek a dizájnerek, ahol korábban nem volt jelen szinte semmi. Aki pedig szívott már rendes füvet, az nyilvánvaló okokból messze elkerüli a „herbált”, mert megvan benne az a tudatosság, hogy nem szív el minden szemetet. Ez a 10-14 éves gyerekeknél nincs meg. A 2000/gramm ár elérhetetlen nekik, és most már 300-ért is kaphatnak valami szutykot. Ráckeresztúron most fog nyílni egy tinirehab pont emiatt, ahol 14–18 év közti, szociálisan hátrányos helyzetű, főleg dizájnerekkel megcsúszott kamaszokat fogadnak. Az ottani mentorom mondta, hogy az, amit én tudok magamról mint anyagosról, az teljesen más, mint amit ezek a dizájneres srácok fiatalon átélnek és tudnak magukról. Ráadásul, ha egy termesztőt megfognak, akkor kilókban vagy években mérhető büntetést kap, ezekről a dílerekről meg hiába tudja mindenki a faluban, hogy mivel foglalkoznak, nem lehet megfogni őket, mert legális szereket árulnak. Továbbra sem gondolom, hogy büntetőjogi kategóriában kellene kezelni akár a füvet, akár a „herbált”, de ha már így tekintünk rájuk, akkor vagy meg kéne fogni mindenkit, vagy senkit. Nem látom, hogy hivatalos szinten bármit is meg szeretnének oldani, csak szlogenek hangzanak el, amikkel szavazatokat lehet gyűjteni.

CK: Tervezed már az újabb könyved?

KV: Igen, sok sztorit gyűjtöttem fiatal srácoktól a cuccozásról, és ezekből tervezek fikciós novellákat írni.

CK: Szépen rajta maradtál a cuccos-fikciós vonalon…

KV: Fontos erről beszélni. Az újságírással és az oknyomozással csomó mindenkit meg lehet szólítani, de az irodalmon keresztül sokkal jobban be lehet vonni érzelmileg az olvasókat ebbe a témába.

CK: Ki a célközönsége az irodalmadnak?

KV: Nehéz körülhatárolni, mondhatnám, hogy huszonévesek és harmincasok, de sokkal tágabb. Olyanoktól is kaptam visszajelzéseket, akikre nem is gondoltam volna olvasóként. Nem számítottam rá, hogy 15-16 éves tinédzserek vagy éppen a 60 fölötti nagyszülők fogékonyak erre a témára ilyen súlyosságban. A vallásos közeg számára is túl soknak gondoltam a műveimet, de ők is forgatják.

CK: Az Oroszrulettet kiknek ajánlanád?

KV: Az új könyvben a cuccos vonal mellett van egy orosz irodalomból és művészetből táplálkozó réteg, Tarkovszkijtól az orosz anarchistákig. Akiket csak a cuccos rész érdekel, azoknak talán nehezebb lesz, de nem kell egy elitista könyvre számítani, ahhoz túl populáris. Akiket érdekel az orosz kultúra, és szeretik a gonzó műfajt, a szabadon asszociáló szövegeket, azoknak szerintem be fog jönni.