Sós limonádé (2. rész)

Goa, Karnataka, Kerala: How are you my friend?

Szerző: CK

Indiában minden úgy kezdődik, hogy sétálsz az utcán, és valaki megkérdezi, hogy vagy. A leggyakrabban elhangzó mondat éppen ezért a How are you my friend? Ami eleinte kicsit zavaró, de meg lehet szokni. Ha válaszolsz, akár csak szemmel, a következő pár percben biztos kiderül, valójában mit akar a kérdező. Az esetek 100%-ában eladni neked valamit.

Leginkább a turistákat tisztelik meg a klasszikus kérdéssel, bár az indiaiakat is. Azt viszont nem láttam, hogy a helyiek egymás hogyléte felől is ilyen intenzíven érdeklődnének. Nekik legyen mondva, ha épp oda sem figyelsz, nem kezd méltatlankodni senki. Nyilván mert alapvetően egyáltalán nem arra kíváncsi, hogy érzed magad, csak roppant udvariatlan lenne azt kérdezni: Have you got some money my friend?

Turisták: bárhol

Goa és Kerala az igazi turistafellegvárak: homokos tengerpart, színes napernyők, enervált halászok, zajos turisták, pálmafák, matrac, jet-ski, hideg víz és árnyék meg csak pénzért. Napközben még télen is 25-35 fok van. A tengerparton felállított bambusz és pálmalevél bungaló ugyan kényelmetlen, de hangulatos, pont olyan, mint a képeslapokon. Csak azon nem minden részlet ilyen jól kivehető.
 

Bérelt motorral bejártuk a part menti kb. 150 km-t, ami egymástól ugyan különböző, jellegében mégiscsak hasonló strandok végtelenített sora. A pálmalevelekkel fedett éttermi teraszok unalmas egyhangúságát helyenként izgalmas Heineken-zászlók törik meg. Minden strandon van valami egyedi, sajátos hangulat vagy szórakozási lehetőség, a legnagyobb élmény mégis a motorozás közöttük. A bukósisak használatát itt nem veszik túl komolyan, amivel magam részéről egyetértek, mindig úgy gondoltam, bárkinek joga van szétloccsantani a saját fejét, de legalább nem fő meg. A bérbeadó jó tanácsként az ütött-kopott vashoz annyit tett hozzá, használjuk a belső sávot, és ha integet a rendőr, lehetőleg ne álljunk meg. Persze a motorral minden rendben, csak a mi érdekünkben szól, ha mégis megállunk, biztos leszednek rólunk valamit, mert nekünk úgyis van másik. Azt hittem, viccel, de aztán Panjimban komolyra fordult a helyzet. Fújta a sípot, lengette a bambuszbotját az egyenruhás koma, hiába, mi egy pillanat alatt eltűntünk a sűrű forgalomban. Eszünkbe se jutott megállni, és neki se utánunk jönni.

Goa: hippimentes övezet

Goa, ahol állítólag a helyi kormány ellenőrzi a fűbizniszt, egy másik kávéház, szokták mondani. Közel sem azonos szabályok vonatkoznak viszont a helyiekre és a külföldiekre. Bár arra itt is – és később délebbre is – felhívták a figyelmünket, hogy a biztonság kedvéért inkább a szálláson szívjunk, és ne közterületen, úgy láttuk, hogy ezt nagyjából senki nem veszi komolyan. Nem arról van szó, hogy beszívott hippinek öltözött európai fiatalok gitároznak és fekszenek szanaszét a tengerparton – ami azért kis csalódás, mert erre számítottunk –, de nem is bujkál senki egy spanglival. Egy idősebb angol manus, aki láthatóan nem most jár először Indiában, minden további nélkül rágyújtott az étterem teraszán, és senkit nem zavart a szomszédos asztalokat is belengő hasisillat.

Estefelé kirakják az éttermek asztalait a parti homokba, közel a vízhez, ami nagyon hangulatos. Goa, naplemente, finom ételek és finom hasis, mindez egy egész napos motorozás után, és egy pillanatra úgy éreztem, nem is kell ennél több. Az éttermet vezető Adrian jó fej fiatal apuka, gyönyörű magas feleséggel és aranyos pici gyerekkel. Összehoz a helyi erőkkel, mondja, ugyan nem szív, viszont ismer pár arcot, nem lesz gond. Jelzem, hogy elsősorban nem füvet vennék, bár némi finom hasis jól jönne, inkább infók kellenének a helyi viszonyokról, és ami a legfontosabb, kültéri ültetvényt fotóznék, ha van a környéken. Ok my friend – mondja, mi mást mondana egy indiai. Errefelé a sir kicsit kiment a divatból, lazább a stílus, talán mert egész évben mindenki rövidgatyában van. De a számításunk beválni látszik, az árak alacsonyabbak, az eurót jobban váltják, ahogy haladunk egyre délebbre.

Goa amúgy nem nyújt sokkal többet a strandoknál, habár a környék tényleg nem utolsó. Egy száz kilométeres körben még néhány buddhista és hindu szentély, a legszebb portugál gyarmati templomok és számos természeti szépség is fellelhetők. Minderről bővebben a Lonely Planetben.

Karnataka: a színes és unalmas Mangalore

Dél felé vettük ismét az irányt, a célállomás Kochi, Kerala állam fővárosa, közben átutazunk Karnatakán, ahol a világon a legszínesebbre festik a Mumbaiban még csak sima fekete-sárga riksákat. Karnataka fővárosa, Mangalore felejthető, persze hogy itt ragadtunk pár napra. Karácsony és újév környékén Indiában tömegközlekedni szinte lehetetlen. Akinek nincs lába, még az is úton van. Ilyenkor tartják a szokásos évi, „azért is elmegyek valahova, de ha nem, legalább veszek valamit” ünnepeket, és mint mi, ők is Karácsonynak hívják. Megvan a maga bája a pálmafás karácsonyi hangulatnak 35 fokban, csak az indiai szín- és ízlésvilággal ötvözve valahol messze a giccshatáron túl. Azonkívül, hogy találtunk egy Auchant, és nem fértünk fel se buszra, se vonatra, továbbá megtaláltuk India talán legrosszabb ár-érték arányú szállodáját (álljon itt mindannyiunk okulására a név: Hotel Poonja), egyetlen dolog történt Mangaloréban: rájöttünk, hogy a burka, legalábbis a mi perverz agyunkra épp hogy izgatóan hat. Nyilván nem ez a célja, ám egy-egy kivillanó szempárból úgy sütött a vágy és az érdeklődés, hogy egy pillanatra magam is megfeledkeztem úri neveltetésemről. A kis kitérő három napig tartott, majd jobb híján taxival indultunk tovább a kb. 400 km-re lévő Kochi felé. Az út 8-9 órásnak ígérkezett, végül 13 óra lett belőle. Az indiai intercityn és a 47-es, illetve a 49-es national highwayen szerzett nem mindennapi tapasztalatok egy külön cikket is megérnének. Erről most annyit, hogy nem véletlen járnak az intercity-buszok Indiában (többnyire sleeper kivitelben) szinte kizárólag éjszaka, mint ahogy az sem, hogy a belföldi fapados repülés a világon itt fejlődik a leggyorsabban, tekintve, hogy a szárazföldön közlekedni hosszú, izzasztó, fárasztó és a forgalomsűrűség miatt néha lehetetlen is.

Kerala: Isten saját országa

A Gods own country valóban Kerala állam hivatalos szlogenje, bár a magam részéről vitatom, azért jól hangzik. Miután majd négy órát vesztegeltünk az országúton egy politikai nagygyűlés miatt, éjjel érkeztünk Fort Kochiba. Maga az erőd régi portugál-holland gyarmati hangulatú városka, ahol egymást érik a szállodák, vendégházak. A tengerparton az ünnepek miatt végig bazársor, jó közel a hotelekhez, ahol a kínai szuveníripar minden remekműve gazdára talál, ha másért nem, poénból veszi meg valaki. A kínaiak Indiában már nagyon rég jelen vannak, főleg a kereskedelem okán, amit a parton sorakozó mai napig működő halászhálók is bizonyítanak. Ezeket ki is lehet próbálni. A fogást ott helyben megveheted, és a parti éttermek bármelyike elkészíti belőle a vacsorádat. Ezenkívül ajándékboltok, vagyis inkább sátrak, műanyag tucatáruk és illegális árusok, büfések, csáj, fagyi, lassi, amíg a szem ellát. Itt aztán keveredik a tradicionális és a multikultúra, bár ez Indiában szinte mindenhol tetten érhető.

A bazársor a legforgalmasabb kompkikötőhöz vezet, mely átkelő a Vippin-sziget felé. A komp 30 rúpia (kb. 45 cent egy autó + két személynek), körbeautózni kábé félóra, és 17 rúpiába kerül a két híd, amin át kell kelni. Szóval mindenki komppal megy. Ez a központ is egyben, buszállomás, dutch palace, market street, zsinagóga, amit állítólag Szent Tamás alapított i.sz. 52-ben. Bérelt autóval indulunk a „közeli”, 80 km-re lévő vízesésekhez. A jobb oldali közlekedés elég érdekes az első pár órában, kicsit olyan, mintha 20 év után újra tanulnék vezetni. A kompra ráadásul háttal kell beállni, már a várakozó sorba is, a segítők pedig egyfolytában mutogatnak, hogy hova kéne benavigálni. Olyan sűrűn megrakják a kompot, hogy az autók között pár centi marad, plusz a kismillió gyalogos, bringás, motoros, tetejébe erős gázolajszag, hőség és zaj. Mivel ajtót nem tudsz kinyitni, kocsiból nem tudsz kiszállni, és 35 fok van, motor jár, klíma megy, mindenkinél! Kifelé sem egyszerű, nagyon kell figyelni, nehogy elsodorj egy gyereket, biciklist vagy motorost. Mindenki figyel is, főleg magára.

Végül a harmadik hajóval keltünk át, ami jó eredmény. Amíg állunk, várunk, főlünk, 60-as, ősz hajú, borostás tag lép a kocsiablakhoz, átlagos helyinek tűnik, kéreget, gondoljuk, de nem. Would you like some grass? – érdeklődik. Hát nem a legjobbkor, öreg, mondom, más se hiányzik, mint hogy a kompra tolatást, jobb oldali volánnal, életemben először, beszíva próbáljam ki, de azért rögtön firtatom, hogy mennyi az annyi. 3000/10, mondja. Délután jövünk vissza, találkozzunk itt a kikötőben, és megbeszéljük. Ennyiben maradunk, megjött a hajó, indulunk.

Késő este érünk vissza, így másnap délelőtt, kábé abban a magasságban, mikor a kompra vártunk, lemegyek megnézni az öreget. Alig negyedóra múlva meg is jelenik. Gondolom, egész nap ott van, hivatásosnak látszik. A 3000 sok, mondom neki, beszéltem helyi srácokkal, akik 1000-ért adják az 5-öt, inkább megvárom őket. Somolyog a rövid bajusza alatt. Maximum 800/5, de ez a teteje – lépek eggyel feljebb. Máris 50%-kal alacsonyabb az ár, és még tárgyalunk, ami nekem európai fejjel fura, de Indiában elég gyakori.

A bazársor egyik legtakarosabb üzletében egy pár „ezüst” karkötő ára 5600-ról tíz perc alatt 600 rúpiára csökkent. Gondolkodik az öreg, hogyan tovább, közben szóval tartom. Kiderül, nincs még 60 se, csak leharcolta az élet, a neve Aziz, egész jó fej. Meglepetésemre leokézza a 800/5-öt. A gandzsa típusa és fajtája felől érdeklődöm, de azon kívül, hogy „jó gandzsa, ezt szívja mindenki”, ő maga is, nem sokat tud róla. Szerintem nem is érti a kérdést, talán fogalma sincs arról, hogy létezik Indica, Sativa vagy épp tudatmódosításra tökéletesen alkalmatlan Ruderalis.

Fátyolos tekintettel gondolok Ausztriára, ahol ehhez képest hihetetlen kifinomultsággal használjuk nemcsak a kannabiszt, hanem mást is. Indiában ez az egyik legzavaróbb dolog, hogy mindennek nagyon rossz a minősége, és ebből adódóan az ár-értek aránya is. Egyik este sült halat rendeltem in kerala style with lime rice. Mint később kiderült, nem volt elég hal, csak egy kisebb szelet, ami inkább fél adagnak felelt meg, ezért kaptam hozzá még két tigrisrákot is. Érted, nem szólnak, hogy elfogyott a hal, és rendelj valami mást. Talán félnek, hogy holnap másik éttermet választunk – jelzem, tényleg többet ki akarunk próbálni –, inkább összebarkácsolnak valamit. Én amúgy nem szeretem a rákot, egyrészt mert halízű, és ha halízt akarok, halat eszem, másrészt mert sokat kell vele piszmogni.

Dealing with Aziz

Füvet vagy hasist venni Indiában tényleg egészen más Európához képest. Az egész folyamat egy kellően bekamerázott bazársor kellős közepén zajlott, amit civil ruhás rendőrök is vigyáznak, a turisták biztonsága érdekében. Lássuk az árut – mondom Aziznak. Pénz még persze sehol, már Mumbaiban megtanultuk, hogy azt csak közvetlenül akkor kell elővenni, amikor fizetsz. Kicsit úgy kell bánni vele, mint a fegyverrel, ha elővetted, használd, lehetőleg azonnal.

Meglepetésemre azonban újdonsült barátunk elköszön, de kézfogás közben (akárcsak régen, otthon) a kezembe nyom egy pakkot, és egy very good ganja komment kíséretében elsétál. Nekem legalábbis fura ez a bizalmi alapállás, nem is tudom hova tenni, aztán rájövök, hogy neki végül is így a legjobb, ráadásul itt mindenki a kezedbe ad mindent. Nemrég vettem egy szép noteszt, szép keralai textilkötésben. Miután az eladó a kezembe nyomta, már nem vette vissza, inkább addig csökkentette az árat, amíg rá nem bólintottam, közben végig a termék előnyeit és nagyszerűségét ecsetelte.

Ha kíváncsi vagy, milyen minőségű csokit árulnak Keralában és hogyan végződött a deal, akkor szerezd be a CK Magazin 2014/2. áprilisi számát!

Hozzászólások

Új hozzászólás