Sós limonádé 3.

Cochinban aztán váratlanul beszívtunk

Amikor az ember megérkezik Indiába, a legvalószínűtlenebb dolgokat képzeli. Aztán ha van rá ideje, mert nem két hétre ment, és nem csak egy 300 méteres homokos strandot lát az egészből, rájön, hogy a valóság itt is sokkal egyszerűbb és gyakorlatiasabb, mint azt egzotikus álmaiban képzelte. Nincs ez másképp a személyes kapcsolatokkal sem. Egy indiai emberben is épp annyi a spiritualitás, mint egy európaiban, amiről elég könnyű bizonyságot szerezni egy zsúfolt kompkikötő vagy pályaudvar jegypénztáránál.

Csak két államban, azon belül is Panjim (Goa) és Cochin (Kerala) városokban töltöttünk el annyi időt – több mint egy hetet –, hogy egyáltalán esélyünk legyen személyes kapcsolatok kialakítására. Önként jelentkező persze mindig akad, Goán a hotel sofőrje is nagyon készséges, és minden kívánságodat teljesíti, de nem jófejségből vagy szeretetből. Mondjuk, mi azért ki tudtunk találni olyat, amire csak kerekedett a szeme, és rázta a fejét, szerintem nem is hitte el, de legalább azonnal kiderült, hogy itt még haverságról sem beszélhetünk. Számomra végtelenül zavaró volt egyébként, hogy mindig mindenki fel van készülve arra, hogy bármikor kapcsolatba lépjen bárkivel, sőt az indiaiak mintha ezekben a kiterjedt személyes kapcsolatokban bíznának leginkább. Míg a „keleti spiritualitást” hiába kerestük, legalábbis Délnyugat-Indiában, azt a nyitottságot és kíváncsiságot, amivel egymáshoz és a világhoz viszonyulnak, nehéz lenne nem észrevenni.

Közlekedési kapcsolatok

Egy indiainak már az is elég ok arra, hogy megszólítson, ha ugyanott vársz ugyanarra a buszra. Annál is inkább, mert többnyire semmi nem jelzi a megállókat. Egyszerűen mindenki tudja, hogy a komphoz tartó magánbuszok a benzinkútnál állnak meg, ami pedig Cherai-beach felé megy, az a kereszteződésben. Tudniillik ott van elég hely, hogy félreálljon a fel- és leszálláshoz.

Egy késő délutáni órán akkora volt a tömeg, hogy azt sem láttam pontosan, kinek a könyöke van a számban, és kié a hátamban. A magánbuszok annyi embert szednek fel, amennyit csak tudnak, nincs semmilyen szabály vagy korlát, amúgy sem tudná ellenőrizni senki.  Amikor a kalauz (aki a sofőrrel együtt napi fix díjért bérli és üzemelteti a buszt) a tömegben próbálkozott a jegyeladással, az egyik utas, egy középkorú férfi egyszerűen átvette a helyét a hátsó ajtónál, és néhány megállón keresztül ő jelzett a sofőrnek, ha a hátsó traktus kész volt az indulásra, mindenki felszállt. Mivel a magánbuszok egymással is versenyeznek az utasokért, mindez nem akármilyen figyelmet igényel. Az egyes megállókban az emberek olyan tempóban ugrálnak le-fel a szűk ajtókon, mint egy forma-1-es kerékcserénél, mégsem hagynak el senkit, sőt ebben az elképesztő tömegben, zajban és kavarodásban még egy táskatolvajt is elkaptak, akitől egyébként visszavették a táskát, aztán futni hagyták.

A legkényelmesebb módja Indiában a közlekedésnek mégiscsak a motor és persze a riksa. Előbbi személyes kedvenc, így a Royal Enfield és a helyi ipar büszkesége, a Bajaj sem maradhatott ki, ám a legnagyobb kihívás az autóvezetés volt. Az utak állapota vagy inkább hiánya mellett a járdák hiánya a legfájóbb és legveszélyesebb, de a bárhonnan bármikor előbukkanó motor, négy személlyel, továbbá a tehén, kecske, kutya, kacsa sem ritkaság. Kellett pár nap, mire az extrém körülményeket megszoktuk, és kitapasztaltuk a helyi közlekedés sajátosságait. Aztán nekimentünk egy 160, majd egy 300 kilométeres útnak. Ez Indiában igen nagy távolságnak számít az átlagosan elérhető 30–50 km/h sebességhez képest.

Egy alkalommal ennél is többet, kb. 450 km-t tettünk meg egy (sofőrrel együtt) bérelt autóval, ami 14 órát vett igénybe. Az egyetlen aszfaltcsíkot a jelenleg zajló parlamenti választásokra készülő egyik párt népes rajongótábora foglalta el, persze nem direkt, csak épp az út mentén állt a színpaduk, ahol az egymást követő szónokok mintegy 3 órán keresztül tartották fenn a nagyérdemű figyelmét. Addig meg senki sehova. Több tíz kilométer hosszan mindkét irányban megállt a National Highway (NH47) a 30 fokban és járó motorral – mert ez Indiában így szokás, hisz csak akkor megy a klíma –, kis tolakodás után mindenki belátta, hogy bizony az út szélessége adott, a bámészkodók száma szintén, így nem nagyon van mit tenni.

Ez esetben még a motorok és riksák sem tudtak haladni a surranó pályákon, de ennek ellenére is ez a leggyorsabb közlekedési eszköz errefelé. A riksások pedig India, de talán egész Ázsia legjellegzetesebb figurái. Járműveik éppoly változatosak, mint maguk. Vannak teljesen egyszerű fekete-sárga színűek, mármint riksák, főleg Mumbaiban, Dél-Indiában viszont hihetetlenül színesek, és a gyereküktől a kedvenc istenségeikig bármivel lehet dekorálni őket.

Személyes kapcsolatok

Amiishsal Cochinban találkoztunk, épp mikor a bazársoron faggattuk Azizt, a dílert a helyi viszonyokról. Pont azon agyaltunk, hogy jobb lenne visszamenni a fiatalokhoz a bazilika mögötti sportpálya környékére, mert az öreg, bár jó fej, sokat érezhetően nem tud a helyi dolgokról, a füve pedig nemcsak szarul néz ki, emellett drága is. Persze ettől még megnyújthatja az arcunkat, de most nem az a cél.

Már korábban kiszúrtam, hogy a közelben álló riksából figyel minket egy srác. Ahogy elváltunk Aziztól, máris elindultunk felé. Kérdezi, hogy füstölnivalót keresünk-e, mi meg helyeslünk, meg némi infót a helyi viszonyokról, szokásokról – egészítem ki. Látszik, hogy ő a mi emberünk, a tekintete felfogható referenciaként, úgy be van szíva. De el kell mennünk, itt a bazársoron minden be van kamerázva a turisták miatt – mondja, és civil ruhás rendőrök is vannak.  Érdeklődöm, hogy Aziz vajon kinek dolgozik, hogy ennyire nyugodt, de nem érti, vagy nem akarja érteni a kérdést. Míg odaérünk a többi riksáshoz, akik pár percre onnan egy hatalmas fa árnyékában sziesztáznak, kérdésemre beszél a helyi viszonyokról, például hogy a hatóság mennyire amatőr, viszont a külföldieket nem zargatják, főleg ha nem az utcán szívnak. Inkább a hotelt vagy a strandot javasolja, ott biztonságosabb. Általánosságban pedig az a legjobb, ha nem tudsz angolul – ajánlja, mint egy általános hatósági baszogatás elleni segélycsomagot.

Közben megérkeztünk, és előkerül Shamir. Kiderül, hogy igazából ő az iparos. Mesél a különbségekről az egyes országrészek között, és saját, északon szerzett tapasztalatairól, a charrasról, a Madurai környéki hegyvidéki ültetvényekről és a keralai mezőkről. Megtudjuk, hogy első alkalommal még itt sem vernek vasra egy kis fű miatt, bár toleranciáról nem igazán beszélhetünk. (Mivel India hihetetlenül korrupt ország, ahol minden pénzkérdés, értelemszerűen mindent a saját társadalmi és gazdasági helyzetéből mutat be.) Mumbaiban, Kalkuttában, Varanasiban, Goában és az északi államokban teljesen más a helyzet – mondja. Ott, ha utcán szívsz, és van is nálad fű, még akkor sem biztos, hogy bevisznek. Itt (Kerala) első alkalommal elzárnak 90 napra, másodszor pedig már lefolytatják a büntetőeljárást, és kaphatsz akár 1,5 évet is. A száz gramm már jelentős mennyiségnek számít! Miközben mesél, szétszedi a riksa kilométeróráját, és kivesz belőle egy nem túl impozáns csomagot. Mikor jelzem, hogy megnézném, azt mondja, inkább szívjunk, az egyszerűbb. A jointot ők pálmalevélbe tekerik, amit a bidee nevű helyi cigiből nyernek. A művelet nem egyszerű, a levél ugyanis száraz, és nagyon könnyen darabokra törik. Kis gyakorlással viszont szétnyitható, annyira, hogy a dohány helyére vagy mellé elfér némi gandzsa, és még csak nem is feltűnő. Pár perc, és már parázslott is a felturbózott teszt-bidee. Közben azt is megtudjuk, hogy náluk társaságban inkább chillum vagy pipa, egyedül csakis bidee. Normál cigipapír ugyan kapható, de nem szeretik, különben is méregdrága. Oldódik a hangulat, a hatás sem marad el, 10 perc, és röhögünk, hogy éppen min, már nem emlékszem. Ez 12 gramm, mondja, az ár is fele, mint Aziznál, és benne van a beszélgetés, az információk is. Bár nekünk a fele is elég lenne, meg kevesebbnek is tűnik, jó fejek annyira, hogy megvegyük tőlük, főleg most, hogy már készek vagyunk.

Nagyon kellemes volt a hatás, szépen megérkezett, nem volt tolakodó vagy agresszív. Kifejezetten utálom azokat a gandzsákat, amiktől lefolyik az arcod, vagy úgy betapaszt a fotelbe, hogy lóval se bírnak kivontatni onnan. Az Iduikki Gold, ahogy nevezték, a helyi slágertermék. Állítólag nincs is más elérhető fajta, de ezt egy dílertől azért fenntartással fogadom. Azon nem lepődtem meg, hogy kizárólag outdoor fajtákat ismernek és használnak, épp tél közepe volt, és éjszakánként néha +20 fokra is lehűlt a levegő! Testileg nem fárasztott el, és fejben is aktív volt, ám mérsékelt hatású, persze nem hiszem, hogy súlyos mennyiséget szívtunk. Kétórás kellemes, feltűnően tiszta agyi high, aztán egy óra lecsengés, amit némi cukorbevitel is segített. A legnagyobb meglepetés azonban a hotelben ért, amikor megnéztem jobban a csomagot, és láttam, hogy Shamir pont ugyanolyan füvet árul, mint amilyet Aziz is kínált. Ami, utólag el kell ismernem, sokkal jobban működött, mint ahogy kinézett, ám ez nem változtat azon a tényen, hogy a küllem is a minőség fontos része. Legalábbis számomra, persze én nem vagyok, és ahogy néhány közelebbi ismeretségből kiderült, nem is lennék jó indiai. Nem szeretem például sem a sós limonádét, sem a túl fűszeres és ehetetlenül csípős ételeket, sem az agyoncukrozott édességeket, sem a meleget, sem a tömeget. Hogy akkor mégis miért Indiába mentem? Mert ott lehet a legtöbbet megtudni arról, hogy milyen jó hely is Európa!

Megosztom...