Spanglival a föld körül

Brian Preston: Fűbolygó

Brian Prestonnak lenni jó. Ez az amcsi újságíró egy hűvös téli napon beállított Marc Emery vancouveri growshopjába, leült az alagsorba, és szép lassan magába szívta ezt az egész marihuánakultúra nevű gomolygó füstfelhőt. Megtetszett neki a dolog, szedte hát a batyuját, hogy jól megírja a népnek, miként fest a kék bolygó a spangli innenső feléről.

Alig egy hónap múlva azon kapta magát, hogy Észak-Amerika legkiválóbb fajtáit dugdossák az orra alá egy házi kannabiszkupán, később azon, hogy egy nepáli hegycsúcs tetején tömködi hasispipáját, aztán egy bangkoki bordélyból szerzett kétes zöldből eregeti a füstöt, majd Ausztráliában vesz részt egy aktivistamozgalomban, de szív még Svájcban, a spanyoloknál, Marokkóban – mindenhol?
Na nem, az mégiscsak túlzás lenne. Noha a könyv a „Kalandozások a világ marihuánakultúrájában” alcímet viseli, mégis azt az érzetet keltheti a vadkelet kies panelerdőiben slukkolgató nyavalyás kis suhancokban, akik ne adj’ isten könyvet vesznek a kezükbe, hogy valami csúnyán kimaradt belőle. Itt forgatva ugyanis mégiscsak szívesen olvasna az ember abszurd káeurópai élményekről is: vajon hogyan magyarázta volna el Brian Kovács kettő tizedesnek a Práter utcában, milliméteresre szűkült szemekkel, hogy ő most tulajdonképpen szigorúan tudományos alapon, a társadalom érdekeit mindennél előrébb helyezve fogyaszt marihuánát?

Ilyesmire nem derül fény, ugyanis Kelet-Európa ezúttal nem képezte a világ részét – sebaj. Ezzel együtt azonban a „kalandozás” szó is egy kicsit túlzó, főleg, hogy leginkább csak egy süppedős – és egyáltalán nem összefüggő – történet bontakozik ki a kötet kétszázötven oldalán, nem több mondanivalóval, mint hogy szívni nagyon sok helyen nem szabad, de ez nagyon sok helyen nagyon sok embert egyáltalán nem érdekel.

A tucatnyi országot megjárt Brian is bevallja a könyv végén, hogy az anyaggyűjtés, később pedig az írás során jószerivel mindig be volt tépve (még jó, máskülönben hogyan lehetne hiteles?), és erre hivatkozva próbálja meggyőzni a kételkedőket, hogy a marihuána valóban nem teszi tönkre az embert, hiszen lám, még alkotni is lehet a hatása alatt. Szerencsére azért nem annyira elfogult, mint a néhány hete a szerkesztőségünkbe tévedt „hívő”, nem mondja azt, hogy egyenesen ezzel a növénnyel kellene megváltani a világot, sőt! Kardot ránt – igaz, kissé tompa élűt – a felelősségteljes használat mellett, s arra buzdít, hogy a marihuánát ne csak a tévé csecsén csüngve szívjuk egyfajta társadalmi érzéstelenítőként, hanem ismerjük meg vele a világot egy másik, sokkal nyugodtabb és barátságosabb szemszögből – a mostaninál nagyobb bajunk úgysem származhat belőle.

Útközben persze kritizálja a regnáló politikai hatalmat – főleg az Egyesült Államokét –, de valahogy hiányzik belőle az erő. Talán épp azért, mert az ember beszíva sokkal nyugodtabb annál, mint hogy nekiálljon harcolni. Akárhogy is, a „kalandozások” során megismert szereplők és sokszor jelentéktelennek tűnő történeteik szintén puhítják az olvasmányt; néha úgy tűnik, hogy csupán az egyszerű tények béléseként szolgálnak – de ezt már mindenki döntse el maga.