Szabad versek

„Ez nem a hobbim, hanem a szenvedélyem”

A közönségnek vele kapcsolatban az lehet az érzése, hogy azt sem tudja, ki kicsoda, hol és mikor találkozik össze Tribe, Tribalskank, Tépő Donát, a White Rabbit és Magyar Norbert. Aki azonban figyelmes, szerez némi jártasságot a hazai hip-hop berkekben, a slam és szabadverselés témakörében, és nem retten vissza akkor sem, ha egy klasszikus verses- vagy novelláskötet akad a kezébe, kisvártatva rájön, hogy mi a megfejtés.

CK: Nem okoz némi skizofréniát a nevek sokasága? Miért ez a sok művésznév?

Magyar Norbert: Tizenéves koromban kezdtem írással foglalkozni, akkor még nem annyira tudatosan, inkább „csak úgy” gyerekfejjel. Nem sokkal később elkezdett beszivárogni hazánkba a hip-hop, ami azonnal megfogott, hiszen itt is verselésről van szó, csak zenére. Azt nem mondom, hogy az elsők között voltam – mert a 90-es évek elején a Megasound System, a Jó Faszik Klubja, a Sírásók kezdték el a műfajt –, de amikor bekapcsolódtam, még mindig elég friss volt a dolog. Nekem is ki kellett találnom egy művésznevet. Így született meg az első alteregóm, Tribe, mert már akkor is nagyon vonzódtam a dél-amerikai és egyéb törzsi kultúrákhoz. Később minden projektem más néven kellett, hogy működjön, mert nem igazán illett össze a korábbiakkal. Amikor elektronikus zenékkel is foglalkozni kezdtem, az ezredforduló környékén, akkor annak a Tribalskank nevetadtam, majd jött az irodalom, a versek, és Tépő Donát is lettem.

CK: Mikor kezdtél dalszövegeket írni?

MN: Már nagyon korán, tizenévesen azt gondoltam, hogy lemezeket fogok készíteni. Előre megírtam vagy tíz képzeletbeli lemezem címét és a dalcímeket. A legelső demó végül valóban a terveknek megfelelően „A társadalom áldozatai” címet kapta, a többi persze már máshogy alakult. Az első még kazettán jött ki 1992-ben, fekete-fehér fénymásolt borítóval, mert nemhogy internet, de még színes nyomtató sem volt a megyében.

CK: Milyen volt a hazai hip-hop szcéna abban az időben?

MN : Eleinte nyugati R’n’B-zenék alapjaira rappeltünk, mert még egy épkézláb hip-hop alapot sem tudtunk beszerezni. Bezzeg a Warninshotz már Cypress Hill-instrumentálokra tolta. Az akkori együttesünk neve Stop In Da Name volt, ami néhány év alatt ismert lett underground körökben. Jártuk az országot, főleg a vidéket, nagyon sok kocsmában meg művházban léptünk fel. Terjesztettük az igét. Annak idején több volt a lélek a műfajban, mint most. Bénák voltunk, de szívből jött minden. Nem kellett ennyire kifinomultnak lenned. Valahol el kellett kezdeni, hát mi elkezdtük. Minden, amit ma magyarul hallasz, a 90-es évek elején lett megalapozva. Mi voltunk a magyar hip-hop ovisai, a Klikk, a Kritika, a Beez, a B-Jack Rappers meg az MH Posse. Ez volt a hőskor, és nagyon örülök, hogy ott lehettem. Nem lettem a hazai szcéna legtechnikásabb szövegírója vagy legmenőbb beatmakere, de büszke vagyok az elmúlt tizenhét évre.

CK: Mi történt aztán, hogy lettek a hip-hop szövegekből ismét versek?

MN: Egyrészt pont az előbb említett változás, már ami a zenei és tartalmi szemléletemet illeti. Mindig arra törekedtem, hogy ne sablonokat, jól bevált paneleket használjak, és ettől a sokszínűségtől néha szétestek a dolgok. A közönségnek már túl tömény volt. De azért akadt néhány gyöngyszem, mint ahogy a most megjelent „Best of” is igazolja. Zeneileg is túl sok mindent szívtam magamba ahhoz, hogy a produkció egységes maradjon, tartalmilag pedig mindig a szfosztikáltabb, intellektuálisabb megfogalmazásra törekedtem. Közben a versírás is nagyon befolyásolt, és az hogy rengeteget olvastam. Aztán egyszer csak rájöttem, hogy nincs szükségem a zenére. Már nehéz is lenne felvenni a versenyt, mert a srácok ma MPC-kkel meg Final Scratch-csel dolgoznak. Én az első CD-lejátszómra még hónapokig gyűjtöttem. Másrészt, a korral egyre inkább a mélyebb gondolatok kerültek előtérbe, amihez már nem elég a hip-hop, ettől már távol áll az ahhoz szükséges magamutogatás. Mert a hip-hop az egóról szól, a verseim és novelláim meg inkább a képzeletről.

CK: Nagyon más dalszöveget írni, mint verseket?

MN: Hogyne. Dalszövegírásnál vagy már megvan a zene, és ahhoz kell alkalmazkodnod, vagy spontán jön a szöveg, és keresel hozzá zenét. A vers mindig spontán, de a folyamat tudatos. Sok összetevője van, érzelmi alapú, de szabályozott folyamat. Sok mindenre figyelned kell, hogy megtaláld a sajátos írásmódod, ami csak rád jellemző, amit ha bárhol olvasol, megismered, hogy ez Tépő Donát.

CK: Mi a véleményed a magyar irodalmi közegről, mi jellemzi leginkább ma a kortárs versirodalmat?

MN: Úgy tapasztalom, hogy nagyon nehéz ismertté válni hazai kortárs körökben. Ennek egyik oka lehet, hogy legbelül minden író önző, elsősorban magára gondol. Aki ezt tagadja, hazudik. Az országban nagyon sok irodalmi kör van, de legtöbbjük unalomba fullad. Emellett nagyfokú belterjesség is jellemzi az egész irodalmi közéletet. Ismeretségi körök vannak, ahol a saját kartársaik által nagyra tartott alkotók pózolnak, de valójában nem is az számít, hogy mit írsz, inkább az, hogy ki írta. A kezdőket észre sem veszik, évekig küldözgetheted az írásaidat az antológiákba, nem fog történni semmi. Néhány ember dönti el, mi a jó vers, és ha nem az általuk favorizált irányt követed, akkor nem létezel. De nem is ez számít. Ha jól megírok valamit, az boldoggá tesz. Erről szól, nem a sikerről.

CK: Mikor adtad ki az első köteted?

MN: A Selyemsikátor című verseskötetem 2009 végén jelent meg, 78 verssel. Nagyon fontos momentuma volt az életemnek, büszkébb vagyok rá, mint az összes lemezemre együttvéve.

CK: A Selyemsikátor után sem lassítottál le, pedig ez tulajdonképpen a hobbid. Mennyire lehet összeegyeztetni az alkotótevékenységet a hétköznapi élettel, a munkával, a családdal?

MN: Nagyon nehéz. Gyakorlatilag nincs sok időm írni, minden egyes félóráért hálát kell adnom az univerzumnak. De azért megoldom, mert ez nem a hobbim, hanem a szenvedélyem.

CK: A novellásköteted címe Entrópia…

MN: Igen, ez jelent meg legutóbb, szerzői kiadásban, a White Rabbit Books kiadásában, tizenöt novella és egy dráma. A legtöbbje a szürrealizmus határát súrolja, benne nagyon sok emberi és még több embertelen érzés. Ezek az írások az elmúlt húsz év élményeit és tapasztalatait dolgozzák fel. Külön történetek, a szövegek vékony szálakon kapcsolódnak egymáshoz. Sok fantáziaelemet tartalmaznak, egy kis sci-fit, bőséges erotikát és tudatmódosítást.

CK: Mit gondolsz a tudatmódosításról?

MN: Azt, hogy amíg a magad szórakoztatására vagy alkotás elősegítésére használsz bármit, és azzal nem ártasz mások egészségének, addig a saját felelősséged, nem másé.

CK: Az irodalomban nem ritka jelenség a tudatmódosítás…

MN: Ez egy nagyon komplex téma. A világirodalomban rengeteg kiváló művész élt tudatmódosítókkal. Ott van Huxley vagy Burroughs, vagy akár a kortárs Bret Easton Ellis. Chuck Palahniukról már nem is beszélve. Kiváló írók, akik legendás könyveket írtak. Elkerülhetetlen, hogy a művészvilág kimaradjon a tudatmódosításból, hiszen legtöbbjük pont attól „lát többet”. Verlaine és Rimbaud abszintoztak, de ott van az ópium és a hasis az egész ismert világirodalomban. Szerintem az embernek vállalnia kell a szenvedélyeit. A művészek érzékenyebbek fogékonyabbak a tudatmódosításra. Azt pedig mindenki maga dönti el, hogy meddig akar elmenni.

CK: Az irodalomnak van lehetősége befolyásolni az ezzel kapcsolatos társadalmi folyamatokat, vagy mint annyi más kérdésben, egyenesen feladata ez?

MN: Nagyon sok művészi alkotásban, legyen az film, zene vagy írás, jelen van a tudatmódosítás. Még egy kommersz amerikai vígjátékban is tuti, hogy előbb-utóbb előkerül egy spangli. Mindenki viccesre veszi a dolgot, pedig tilos, mégis azt sugallják, hogy ez milyen jópofa. De egyúttal felhívja a figyelmet arra is, hogy álljatok már meg, a világ népességének egyharmadát érinti a story. Akkor meg mi ez az álszentség? Az írónak és az irodalomnak is megvannak a lehetőségei, hogy eljuttassa az üzenetét a közönséghez, hogy leleplezze az álszentséget, és igen, ilyen értelemben ez talán feladata is.