Tálibok Skandináviában

Akik még hisznek a drogmentes társadalom utópiájában

Jan 48 éves férfi, elvált, két gyereke van, bolti eladó és mozigépész Stockholmban. Amikor január közepén Svédországban találkoztunk vele, semmiben sem különbözött a hasonló korú svéd járókelőtől, még fülbevalója sem számított kirívónak. Mégis van egy titka, ami a svéd társadalom kitaszított tagjává teszi: Jan hosszú évek óta heroinfüggő.

Elmondása szerint fiatalkorában maga is megvetette a heroinfogyasztókat, és irtózott attól, hogy tűt döfjön a saját testébe. A 80-as években aztán volt egy súlyos balesete: karambolozott az őt szállító autó, s beszorult az összenyomódott karosszérialemezek közé, ahonnan a tűzoltók csak lángvágóval tudták kiszabadítani. Az intenzív osztályon tért magához. Olyan szörnyű fájdalmai voltak, hogy az orvosok indokoltnak látták egy morfiuminjekció beadását. Ekkor találkozott először az ópiummámorral, ami minden eddiginél csodálatosabb menekülési útvonalat kínált a lét sokszor elviselhetetlennek tűnő kínjai elől.

Önként rabosítva

Amikor hosszú évek múltán súlyos depresszióba esett, még élénken élt benne az emlék. Ezúttal azonban illegális heroinnal próbálta gyógyítani magát. A heroin hamarosan a rabjává tette, és gondolatai leginkább a következő adag megszerzése körül forogtak. A fizikai elvonással járó szenvedéstől való rettegés valójában az ürességtől való rettegés, a horror vacui – magyarázza. Az ember olyan dolgokat tesz a félelem hatására, amiknek a gondolatától józanul maga is elborzadna. Jan például lopott a saját gyerekeitől, sőt felesége jegygyűrűjét is zálogba adta, csak hogy ne maradjon drog nélkül. Családja hamarosan elhagyta, elveszítette a munkáját, és hosszú évekig az utcán élt, egyik napról a másikra.

Jan a TASZ kamerájának beszámolt arról, hogy nem volt könnyű a túlélés egy olyan társadalomban, amely az absztinenciát, a drogmentességet talán minden más közösségnél többre értékeli. A büntetőjogi szabályozás Európában itt az egyik legszigorúbb, az ellátórendszer pedig nem ismer kompromisszumokat: vagy teljesen leszoksz, vagy nem segítünk! Ez a verdikt. Akiről kiderül, hogy drogot fogyaszt, könnyen elveszítheti a munkahelyét, és lemondhat a karrierjéről; a szociális segélyek, lakások kiutalását szintén a drogmentességtől teszik függővé. A rendőrség a gyanús elemeket egyszerűen begyűjtheti az utcán drogtesztelés céljából, és nem bánnak kesztyűs kézzel velük. Bár ma már nem fogyaszt heroint, mert sikerült bejutnia egy metadonprogramba, Jan élete továbbra sem egyszerű: szigorú, szúrópróbaszerű motozásoknak és drogteszteknek vetik alá.

Egykorvolt liberálisok

Ez nem volt mindig így, sokáig a svéd drogpolitika meglehetősen liberálisnak minősült. A II. Világháború után az orvosok széles körben írtak fel elhízás elleni gyógyszerként amfetamint. Sokan kávé helyett is ezt használták, hogy éberek maradjanak. Az amfetamin azóta is az egyik legelterjedtebb illegális drog maradt Skandináviában. A 60-as évek végén aztán az amfetamin mellett megjelent a heroin is. Akkoriban Svédország és Hollandia drogpolitikája nem sokban különbözött egymástól. A rendőrség nem a fogyasztókra, hanem a dílerekre összpontosította erejét, a szakemberek a drogfüggőséget nem erkölcsi alapon ítélték meg, inkább pragmatikusan próbálták kezelni a helyzetet.

A világ egyik első drogfelíró programját is Stockholmban indították el 1965 és 1967 között: mintegy 120, korábban többnyire bűncselekményekből élő függőnek legálisan írtak fel amfetamint és ópiátokat. Ez még nem hasonlított a mai metadonprogramokra, ahol a felírásokat szigorúan ellenőrzik. A programot vezető orvos, Dr. Ahstorm gyakorlatilag annyi drogot írt fel pácienseinek, amennyit azok nem szégyelltek kérni, sőt az utolsó időszakban már egyes pácienseit bízta meg azzal, hogy megírják a recepteket. Persze, hogy a felesleget eladták a feketepiacon. A botrány akkor robbant ki, amikor 1967-ben egy, a programban részt vevő házaspár egy 17 éves lánynak nagy adag morfint adott be. Amikor a lány elvesztette az eszméletét, megpróbálták egy adag amfetaminnal magához téríteni – ez azonban végzetes hibának bizonyult, a lány meghalt. Az össztársadalmi felzúdulás hatására a hatóságok véget vetettek az egész drogfelíró programnak.

Azóta már tudjuk, hogy a függőség fenntartó gyógyszeres kezelése, amennyiben megfelelő keretek között alkalmazzák, működik: csökkenti a bűncselekmények, a fertőzések és a túladagolások számát, illetve segíti a függőt abban, hogy reintegrálódjon (visszatérjen) a társadalomba. Az utcai heroin helyettesítésére szolgáló metadont az ENSZ Egészségügyi Világszervezete (WHO) 2005-ben a létfontosságú gyógyszerek listájára is felvette. Svájcban és Hollandiában a heroinfüggők keménymagja ma már orvos által felírt heroint kap az államtól – melynek hatására bizonyíthatóan javultak a függők életkörülményei, sőt meglepően sokan le is tudtak állni. Ez a kudarcot vallott korai svéd kísérlet csupán sötétben tapogatózásnak látszik a mai felíróprogramokhoz képest, ahhoz azonban elég volt, hogy hosszú évtizedekre meghatározza a svéd drogpolitika irányát.

Hátra arc!

Egy igazságügyi orvos szakértőként dolgozó pszichiáter, Nils Bejerot a sikertelen kísérlet után kampányt indított azért, hogy drogmentessé tegye a svéd társadalmat. Szerinte a droghasználat úgy működik, mint a fertőző betegségek: társas érintkezések útján terjed, megállítása pedig csak úgy lehetséges, ha karanténba zárjuk a fertőzötteket – azaz a droghasználókat. Dr. Bejerot szigorú büntetőjogi szankciók kilátásba helyezése mellett a drogfogyasztók kényszergyógykezelését szorgalmazta, s hangot adott azon véleményének is, hogy a legjobb, ha egy távoli szigetre száműzik őket. Nem tett különbséget a fű, az amfetamin vagy a heroin között. A hozzá hasonlókat Nyugat-Európában gyakran nevezik svéd táliboknak: afganisztáni társaikhoz hasonló fanatizmussal és fundamentalizmussal láttak neki szép új világuk felépítésének.

Drogmentes sarkvidéket

A 70-es évek végére olyan nagy lett a drogellenes mozgalom befolyása, hogy eszméi meghódították a parlamentet is, amely 1977-ben hivatalos célkitűzésként fogalmazta meg a drogmentes társadalom elérését. 1985-től bevezették a drogfogyasztók börtönbüntetését, és a rendőrség a terjesztők üldözéséről egyre inkább a fogyasztókra kezdett koncentrálni. 1988-tól már nemcsak a birtoklás, hanem a puszta fogyasztás is bűncselekménynek számít, 1994-től pedig megkezdték a fiatalok kötelező drogtesztelését: akit a rendőr az utcán gyanúsnak ítél, azt előállíthatja vizeletteszt céljából. A svéd drogpolitika eredményeit sokan káprázatosnak tartják, így például az ENSZ kábítószer-ellenes irodája is: szerintük az alacsony drogfogyasztási mutatók igazolják, hogy az elrettentés a gyakorlatban is működik. És valóban, Svédországban viszonylag alacsony a másutt legnépszerűbb illegális drog, a kannabisz fogyasztásának gyakorisága, sőt Európában az egyik legalacsonyabb, jóval kisebb, mint a liberális Hollandiában. De következik-e ebből, hogy a svéd drogpolitika követendő sikermodell lenne?

Nem. Tudniillik önmagában nem sokat mond egy országról, hogy hányan próbálják ki a füvet a fiatalok körében. Nem a kipróbálás számít, hanem az, hogy hányan válnak problémás szerhasználóvá – hányan lesznek függők, hányan adagolják túl magukat, hányan kapnak el fertőzéseket és így tovább. Márpedig ezekben a számokban a svédek nem állnak túl jól: elég magas az amfetamin- és heroinfüggők aránya. Míg Hollandiában ezer emberre két problémás szerhasználó jut, addig Svédországban négy. Míg a holland heroinisták ma már elsősorban elszívják a heroint, addig svéd társaik főleg injektálják azt. A tűcsereprogramok még a fővárosból is ki vannak tiltva, a svéd tálibok szerint ugyanis a tűcsere a legalizáció melegágya, s ebből kifolyólag az ördögtől való. Nem csoda, hogy a HIV- és hepatitisfertőzések száma az utóbbi években stabilan emelkedik. (Copyright Oroszország. Szerintük is ördög, érdemes megnézni a HIV-adataikat. Siralmas – A Szerk.) Továbbá Hollandiában senkit sem büntetnek meg pusztán azért, mert drogot fogyaszt – Svédországban ellenben évente nagyjából tízezer embert állít elő a rendőrség kizárólag fogyasztás miatt. Inkább élek egy olyan országban, ahol sok ember fogyaszt drogot viszonylag problémamentesen, mint ahol viszonylag kevesen, de jóval problémásabban.

Szociális hulladékok

Az a 20-30 ezer svéd heroin- és amfetaminfüggő, akik közé Jan is tartozik, elég nagy fejtörést okoz az államnak: évtizedek óta ellenállnak a leszoktatásukra irányuló erőfeszítéseknek, őket tekintik a drogmentes társadalom útjában álló fő akadálynak. A drogfogyasztók azonban megunták az örökös bűnbak szerepet, és néhány éve saját érdekvédelmi szervezetet hoztak létre (Svenskabrukarföreningen), amely egyelőre sikeresen érvel a médiában a szemléletváltás szükségessége mellett. Tudják, hogy a szerhasználatukkal ártanak maguknak, és nem is akarják propagálni azt – mindössze azt szeretnék, ha végre emberként, s nem holmi szociális hulladékként bánnának velük. Jan szerint a svéd társadalomnak el kéne végre fogadni, hogy soha nem lesz teljesen drogmentes: mindig akadnak olyanok, akik ilyen vagy olyan okból kifolyólag drogokat használnak, és nem akarnak, vagy nem tudnak felhagyni ezzel a szokásukkal.

Nem igaz, hogy a droghasználókat nem érdekli a saját és mások egészsége: ha megfelelő segítséget kapnak, akkor elkerülhetik a fertőzéseket és a túladagolást, de még bűncselekményeket sem kell elkövetniük. Meglepő sikereket érhetünk el a drogpolitikában, ha a drogfogyasztókra partnerként és nem ellenségként tekintünk. A leszokás sem lehetséges másként.

(A TASZ svéd drogpolitikáról készített filmje hamarosan elérhető lesz a www.drogriporter.hu oldalon)