Tisztán megcsavarva

Terápiás fesztiválkörút a Drognaplóval

Nem azt mondom, hogy visszaestem, mert nem fogyasztottam semmilyen szert, de amikor megérkeztem a VOLT fesztiválra idén júniusban, hát megcsavart rendesen. Két napig azt sem tudtam, merre vagyok arccal, pedig két beszélgetés is volt a könyvről, egy amolyan ismeretterjesztő-drogkarrieres és egy irodalmi. A fesztiválfeeling fejbe vágott, jó rég volt LSD-s flessbekkem, de itt kettő is.

Nem kellenek a hallucinogén szerek, semmiképp, mert itt a valóság van túlságosan megtekeredve – valami ilyesmit éreztem, megrágott és kiköpött. Megerősített. Jó volt. Terápiás. Izgalmas. És ha nem lettek volna mellettem emberek, talán veszélyes is lett volna, mondhatnám, életveszélyes. Aki megégette már magát a függőséggel, az pontosan tudja, miről van szó.

A rock and roll az nem egy tánc

„Képmutatók. A punkok is, a dílerek is, a normál emberekről nem is beszélve. Persze én is képmutató vagyok, hisz iskolába járok, ahol túlélésre és lébecolásra játszom, és mellette próbálom azt elérni, megélni, ami az én vízióm a bulizásról. Egyetlen végeérhetetlen buli a létezés, ahol állandóan be kell állni valamitől, mert csak úgy izgalmas. A következő pár évben ez lesz a mottóm. Reggeltől estig, estétől reggelig, sztondulásig. Így érzem hitelesnek. Ha nem is lenézem a szigetes beállókat, a hétvégi bulizókat, a fesztiválturistákat, de idegenné válnak, képmutatóvá, unalmassá. Tétnélkülivé.” (Drognapló) Az volt az alapvetésem kamasz koromban, a 94-es Eurowoodstrock (Sziget) fesztiváltól a 2000-es Pepsi Szigetig bezárólag, amíg rendszeresen jártam az akkor elérhető legális, féllegális vagy teljesen illegál nyári fesztiválokra, hogy jó-jó, hogy ezeken mindenki elengedi magát, és úgy csinál, mintha laza lenne, de minek? Egész évben ezt kéne tesóm, különben kamu az egész.

A rekreációs drog- és alkoholfogyasztástól egyenes út vezetett így a politoxikomán függőségig. Mi más lett volna a vége? Persze, a halál, de az másoknak jutott. Én megúsztam. Néha azóta is bűntudatom van emiatt, bár tudom, hülyeség.

Több mint tíz év után újra fesztiválozni, túl egy drogrehabon, és majdnem három éve tisztán, hát, megcsavart minden szinten. A legelső, a már említett VOLT legalábbis. Azóta a negyedik fesztiválon vagyunk túl a könyvvel (VOLT, Efott, Krasznahorka, Hegyalja), lesz még négy (Kovácspatak, OZORA, Sziget, Agárd), és egyre jobban bírom. Más és más mindegyik, egyre nyitottabbá válok, és sok szempontból érdektelenné is. Különös tapasztalat például, hogy koránt sincs mindenki annyira bekészülve, mint ahogy azt elsőre sejtettem. Gondolom, ez a kilencvenes években is így volt, amikor a fesztiválokon mi homályból homályba lebegtünk. Még különösebb, hogy a nagy fesztiválokon nincsenek klasszikus punkok (a tarhálós vonal), nincsenek dzsankik, csak partidrogosok. Nyilván, ennyi pénzért hülye lenne bármelyik függő bejönni.

Isten nincs, hát hülye vagy?

A vurstliszerű „fogyassz-herdálj-tiéd a világ” vonal, ami a mainstream fesztiválokon játszik, továbbra sem túl szimpatikus, bár elfogadható, mert az emberek, akikkel találkoztam, alapvetően mind jó fejek. Találkoztam mindenféle tudatállapotban lévő bulizókkal (piás, szpídes, szmóker, pszichonauta) sőt a beszélgetéseken is akadt rá példa, hogy valaki nem volt annyira képben, de az első konkrét, kvázi pszichés beállás után sóvárgás már nem jött elő bennem, még egy sörre sem. Ha egyedül vagyok, ki tudja, mi történik, azt nem szeretném kipróbálni, egyelőre.

A beszélgetések-könyvbemutatók számomra úgy működtek, mintha terápiás csoporton lennénk. Sosem ugyanaz, abszolút nem rutinszerű. Ha a tavaszi, országos körutat is beleszámoljuk, akkor bőven túl vagyunk 30 alkalmon. Kérdeznek szerekről, lelki folyamatokról, családról, rászokásról és leállásról, a rehabról, Isten-élményről, arról, hogy érdemes-e egyedül LSD-zni. Visszatérő, sokakat izgató kérdés: honnan lehet észrevenni, hogy valaki már problémás szerhasználó? Honnan veszem észre, hogy gáz van? Az önigazolások hálójában „nekem ez nem kell, csak jólesik”, „bármikor abba tudom hagyni”, „én használom, nem ő használ engem” stb. szerektől függetlenül ezt a legnehezebb észrevenni önmagunkon. Általában a környezet jelez, de azok meg mind hülyék, ugyebár.

Istenről mindig beszélek, és az a vicces, hogy nem magamtól, hanem mert kérdeznek. És nem a moderátor. Valahogy előjön. Nem térítek, mert minek. Amíg nem voltam hívő, falra másztam attól az agressziótól, amit a keresztények felől éreztem néha. Meg különben is, valahol ez mégiscsak magánügy. Volt egy srác, kicsit készen, aki tök ideges lett ettől a sztoritól, leoltott, hogy Isten nincs, és hülye vagyok. Elfogadtam, hogy ő így látja, de a kölcsönös tisztelet jegyében megkértem, hogy engedje meg nekem, hogy én máshogy lássam, lehessen nekem más az élményem. Nekem Isten a legállandóbb valóság az életemben, aki segít tisztának, teljesnek és boldognak lenni. Nem hiszem, hogy ettől a beállt kolléga megtért volna, de elfogadta. Ami alkoholgőzön keresztül hatalmas eredmény volt akkor és ott számomra. (Mellékszál: általános tapasztalatom így tisztán, kívülről nézve, hogy az enyhén beszívott emberek nyitottabbak mindenre, mint az enyhén berúgottak, ami nyilván a szerek hatásmechanizmusának különbözőségéből fakad.) A legnagyobb élmény persze a találkozás emberekkel, akik képben vannak, a velük való megismerkedés, a rájuk hangolódás, a tartalmas beszélgetés, az élménycsere. Megajándékozottnak érzem magam minden helyszínen a megjelentek által, attól, hogy érzem, ők is kapnak, és persze én is. Ezt a típusú élményt semekkora flessért nem adnám már oda, annyi adrenalint, örömet és megnyugvást ad.

Punks are dead

Az eddigi négy fesztiválon voltam metálkoncerten, lakossági technóra szeletelő trendi kokszos sátorban, pszichedelikus goa-party helyszínen, hip-hop koncerten, ahol több műszak fűszag volt, mint egy coffeeshopban, zárt és szabad téren, torokkaparó porban és Converse-pusztító sárban. Számomra a legmelankolikusabb élmény az eddigi utolsó helyszínhez, a Hegyalja-fesztiválhoz kötődik. A marha interaktív, kicsit provokatív, de nagyon tartalmas beszélgetés után még elnéztünk a HétköznaPI CSAlódások koncertjére, amin utoljára kilencvenvalahányban jártam, tizenévesen, a punk barátaimmal, jó néhány későbbi sorstársammal. Egyszerre volt időutazás és időparadoxon, minden ugyanaz volt, mégis más. Kitekeredett perspektíva, nem zavaróan, inkább kissé lehangolóan. Azok közül, akikkel akkor voltam, már senki nem jár Picsa-koncertre. Ha valaki napi szinten éli a streetpunkot, hamar rámegy. Meg sem lepődtem, hogy a legutolsó szám az Utazó (Iggy Pop cover) volt, így lett kerek a történet.

Ég velünk, ég veletek

Veled, aki felakasztotta magát, veled, aki túlvágta a barnát, veled, aki leesett a hídról, veled, aki belefulladtál a Dunába, veled, aki élsz még valahol, remélem. Ég veletek, ég velünk, ég velem, aki itt turistáskodok, és fogalmam sincs, mit mondhatnék.

„Nincs szükség a tanácsodra. Figyelj rám, ez elég.” Nem szeretek tanácsokat adni, és számomra is mindig gyanús, ha valaki nagyon tudja a tutit. Ha valaki tanácsot kér, meghallgatom, és elmondom, hogy esetleg nekem vagy a környezetemnek hasonló helyzetben mi segített, vagy mi nem. Harminckét évesen mit mondjak én bárkinek is, egy HétköznaPI CSAlódások-koncert után, ahol a halott testvéreim árnyai simogattak? Ti, akik itt vagytok, érezzétek jól magatokat, és vigyázzatok egymásra. Meggyőződésem, hogy az Isten is ezt akarja, bár ő magasabbra teszi a mércét, ő azt mondja, hogy szeressük is egymást. Ennél jobbat én se tudok, és nem is fogok tudni, soha.

Kubiszyn Viktor

A szerző szeretné köszönetét kifejezni az alábbi személyeknek: Centgráf Károly, Balog Dani (Zovek), Bonta Gáspár, Erdős Eszter, Galambos Laci, Gönczi Gábor, Hercsel Adél, Hoffer Szilvia, Kiss Gáspár, Mesterházy Balázs, Lukács Barbara, Lukács Gábor, Jancsó Anna, Juhász Anna, Orosz Örs, Pőcze Flóra, dr. Rácz József, Soós Dóra, Stanicz Nóra. A körút nem jött volna létre a Welt 2000 Kft. támogatása nélkül.