Zsákutcában?!

Dávid Ferenc: Nem egy hálás dolog drogprevenciós kampányt szervezni, mert általában klisék mentén halad a kommunikációja: legtöbbször különböző sztárok és hip-hop arcok állnak össze, és a „ne drogozzál” vagy más, ehhez hasonló, rosszabbnál rosszabb szövegeket nyomva kampányolnak. Ugyanakkor napjainkban már a tiltásra és az elrettentésre épülő programoknak sincsen hatékonyságuk. Éppen ezért, egy poént felhasználva próbáltuk elindítani a diskurzust: kitaláltunk egy nem létező személyt, Holló Jánost, és egy nem létező eszközt, a Droglátót, ami a biorezonancia segítségével képes bemérni, ki használt korábban drogokat. Az egész kampányt úgy próbáltuk öszszeállítani, mintha valóságalapja lenne. Holló János karakterét például általunk ismert volt anyagosokból gyúrtuk össze. Nagyon fontos, hogy nem az emberek kifigurázása volt a cél, sokkal inkább arra akartunk rávilágítani, hogy zsákutcában vagyunk. Az, aki a technikai forradalom talajára támaszkodva azt gondolja, hogy az emberi kapcsolatok problémáit meg lehet oldani gépek, eszközök segítségével, az zsákutcában áll. Sokkal összetettebb és bonyolultabb a kérdés. Azt akartuk érzékeltetni, nem létezik varázsszer, ami egy csapásra megoldja a drogproblémát.

DF: Nagyon érdekes helyzet volt, ugyanis a Drogellenes Világnapra hirdettük meg a sajtótájékoztatót, így a médián volt egyfajta nyomás, hogy írnia kell a témáról. Várakozásunkat felülmúlva legalább harmincan regisztráltak, több vezető televíziós csatorna is képviseltette magát a helyszínen. Mikor közöltük, hogy nem létezik Holló János, és nincsen csodaszer sem, mint az őrültek reflexszerűen fotózni kezdték a nagy semmit. Sajtónyilatkozatunkat később lehozták, azonban mindössze néhányan vették a fáradságot, hogy valóban utánamenjenek a történetnek. Az is világossá vált, hogy kiválóan működik a honi médiában a „copy paste”-effektus. Egy biztos, az újságok soha nem írtak ennyit sem a Kék Pontról, sem pedig a prevenciós programokról. Jó lett volna, ha a kereskedelmi tévék is lehozzák az elkészült riportokat, ám miután senkit sem akasztottunk fel, senkit sem kiáltottunk ki drogosnak, nem értük el a „kívánt” ingerküszöböt. Igaz, náluk amúgy sem szoktuk.

CK: Milyen tapasztalatokkal szolgált a Droglátó-kampány? Mit lehetett megtudni a magyar társadalom drogfelfogásáról és ismereteiről?

DF: Olyan társadalomban élünk, amelyben az emberek 99 százaléka kizárólag a televízióból szerzi az információit, éppen ezért kiválóan felépített drogos rémképpel állunk szemben. Ennek egyenes következménye az a felmérési eredmény, mely szerint a magyarok többsége legkevésbé drogost látna szívesen a szomszédjában. Hiszen a drogos öl, csal, meglopja az anyját, hazudozik stb. Jól láthatóan nem az egyént utasítja el, hanem a képet, amit alkotott róla, a bűnbak képét. Mindezek ellenére hiszek abban, hogy a magyarok hamarosan felébrednek Csipkerózsika-álmukból. Már egy negyedórás személyes beszélgetés után is látható a változás az emberek felfogásában. A Droglátó-kampány amúgy sikeresnek nevezhető, mind¬össze néhányan jelezték, hogy szerintük nem volt jó ötlet. Általában azok, akik hittek benne.

DF: Szervezetünk tevékenysége három szakaszra bontható. Az első néhány év alapvetően arról szólt, hogy fel tudtuk hívni a lakosság figyelmét a kábítószer problémájára. Ebben az időszakban már az is sikernek számított, hogy egy osztályfőnöki óra vagy egészségügyi nap keretein belül el tudtunk jutni egy-két iskolába. A második szakasz nagyjából az ezredforduló környékére esik, mikor a prevenciós programoknak már az a feladatuk, hogy az alaptájékoztatás mellett a téma jogi és kulturális dimenzióit is bemutassák. Napjainkra eljutottunk addig, hogy az internet és a tévé szerepének köszönhetően komolyabb ismeretekkel rendelkezünk a drogokról. Ők pontosan tudják, hogy a fű az nem a heroin, és a függőség nem egyenes következménye az alkalmi beszívásnak. Az utóbbi években fordítottuk vitorláinkat olyan programok felé, aminek kiinduló hipotézise szerint 89-től felnőtt egy olyan generáció, akiknek soha semmilyen társadalomújító szándék mögé nem kellett beállni. Ez a magára hagyott generáció arra lett nevelve, hogy nézze a tévét és fogyasszon. Hiányzik belőlük még a lázadás is. De akkor mi viszi majd előre őket, és velük a világot?!

CK: Hogyan lehet megfogni és megszólítani ezeket a fiatalokat?
DF: A modern társadalmak életformája megbukott, ezért közösen kell egy olyan együttélési formát találnunk, amire ismét el lehet kezdeni építeni a jövő társadalmát. EgészségIskola néven egy harmadik generációs programot indítottunk, melynek során középiskolás diákok négy tanítási órából álló, igazán különleges programban vehetnek részt, egy művelődési házban kialakított speciális térben. Az EgészségIskola három alapgondolata a hasznosság, a tudatosság és a mértékletesség. Ez a három érték segíti az alkalmazkodást a folyton változó környezeti és gazdasági viszonyokhoz. A tudatosság a klímaváltozás okozta eddig ismeretlen kihívásokra helyezi a hangsúlyt, a mértékletesség elve a források ésszerű és fenntartható felhasználására utal, míg a hasznosság az egyéni és közösségi cselekvések társadalmi hasznára hívja fel a figyelmet.

CK: Mi a véleményed a hazai drogpolitika irányvonalairól és hatékonyságáról?
DF: Magánemberként úgy látom, a büntetőjogi szabályozás teljesen elszakadt a valóságtól. Sajnos minél jobban átpolitizálódik a téma, annál inkább alkalmas szavazatszerzésre, nagyjából erre is használják. A Kendermag Egyesület ugyan ébren tartja az ügyet, azonban ők sem léphetnek át bizonyos határokat, így kialakult egy stagnáló állapot Magyarországon. A jelenleg is preferált elterelés intézménye a legrosszabb: az állam egyik kezével megbüntet, a másikkal megment. Legnagyobb problémának azt látom, hogy az emberek a mai napig nem kapnak választ arra a kérdésre: miért érdemes egészségesnek lenni? Szélesebb lesz az internetsávom tőle, vagy esetleg a pénzem lesz több? Meg kell találni azt a pontot, ahonnan el lehet kezdeni építkezni.

DF: Magyarországon egész szépen sikerült meghonosítani ezt a drogpolitikai modellt, ami nagyon sikeres tud lenni, ha jól kombináljuk megfelelő programokkal és rehabilitációval. A modell a kocsisoron történő tűcsereprogrammal kezdődött, majd a partiszervizzel folytatódott, ami az elektronikus zenei kultúrában fellelhető drogproblémákra kereste a válaszokat. Az ártalomcsökkentés elmélete szakít azzal a rózsaszínű álomvilággal, hogy lesz majd egy kor, amikor az emberek nem használnak drogokat, és a világ drogmentes lesz. Tudjuk, hogy nincs ilyen, így bizonyos fokú droghasználattal számolnunk kell. Éppen ezért olyan programokat hoz létre ez a drogpolitika, amelyek csökkentik a droghasználat ártalmait az egyén és a társadalom számára is. Olcsóbb és humánusabb, mint az ésszerűtlen és céltalan tiltás. Persze az ártalomcsökkentés nem mondja azt, hogy a drogozás jó, csupán hatékony és emberi megoldást keres a problémára. Megpróbálja megakadályozni a droghasználattal kapcsolatban gyakran tapasztalható olyan jelenségeket, mint a hajléktalanság, a munkanélküliség, a fertőzések terjedése, a bűnöző életmód vagy a pszichés rendellenességek kialakulása, de idetartozik az elmagányosodás és a marginalizáció. A drogfüggőség természetesen rossz, de a drogháború még rosszabb.

CK: Milyen új elemekkel lehetne bővíteni a programokat?
DF: A metadon (Szintetikus ópioid, fájdalom- és köhögéscsillapító, eredményesen csökkenti a heroin megvonásakor keletkező súlyos tüneteket – A Szerk.) környékén továbbra is vákuum van, bizonyos esetekben pedig szúrószobára is szükség lenne az országban. Emellett örömmel vennénk, ha léteznének olyan félutas házak, ahol a rehabilitációs intézményekből kilépőket segítenék. Elsősorban azonban kreatív megoldásokkal a már meglévő programokat kellene hatékonyabban, profibban csinálni.

DF: Ilyen esetben mindig az a kérdés, mennyien olvasnak újságot. Amennyiben a lap képes értéksemlegesen, tudományos ismeretterjesztéssel operálva hasznos információkat, érdekes és olvasmányos dolgokat eljuttatni az olvasókhoz, akkor a kender kultusza fejlődhet.