MSA és kannabiszolaj

„Magam sem hittem akkor még, hogy a fű lehet gyógyszer”

Szerző: CK

Sosem egyszerű dolog kétfrontos harcot vívni, és nem is igazán praktikus, néha azonban úgy hozza az élet, hogy elkerülhetetlen. Egy olyan páciens történetét osztotta meg velünk olvasónk, akinek állapotán nagyon sokat javított a kannabiszolaj, sőt még a családtagoknak is segített évtizedes előítéleteiket leküzdeni. A történet nem mai, 25 évvel ezelőtt egy cseh kisvárosban kezdődött, amikor Robert apja egészséges fiatalember, ő maga pedig kisiskolás volt.

Én a nagypapámat már kerekes székben ismertem meg, soha nem láttam anélkül, a mai napig így jelenik meg előttem – kezdte Robert a történetet. Gyerekként nem tudtam, mi a baja, és sokat nem befolyásolta a kapcsolatunkat a betegsége. Akkor sem tűnt fel semmi, amikor észrevettem, hogy apukám is néha betegeskedik. Sohasem mutatta nekünk, hogy fájdalmai lennének, nem panaszkodott, de amikor valaki már nem tud rendesen menni, azt nem lehet nem észrevenni. Sajnos a családi titkolózásnak, egy agysorvadással járó idegrendszeri betegséggel, a Multiszisztémás atrófiával (MSA) kapcsolatban, az lett a következménye, hogy a suliban minden héten azt hallgattam, hogy „láttam a faterodat, jó állapotban volt, menni alig tudott már reggel”. Mivel tudtam, hogy nem iszik, és addigra otthon is egyre többször elesett, nekiesett dolgoknak, gondoltam, hogy betegségről lehet szó, bár a szüleim akkor még engem nem avattak be.

Van úgy, hogy egy betegség nem váratlanul derül ki, hanem generációkon át újra és újra megjelenik a családban. Nem egy traumaként, egyik pillanatról a másikra robban be a páciens mindennapi életébe, hanem sajnos számolnia kell vele, hogy nála is egyszer diagnosztizálják. Az is gyakran előfordul, hogy a családtagok, főleg a gyerekek előtt nem beszélnek erről, vagy bagatellizálják a történéseket.

A helyzet viszont nem tartható, ha olyan nyilvánvaló jelei vannak egy betegségnek, mint nálunk – mesélte Robert. A legelső szembesülésem ezzel 8 éves koromban volt, amikor fociztunk a parkban, és futás közben apám egyszerűen nem tudott megállni, szó szerint belefutott a bokrokba. A mozgása ezután egyre többször szétesett, néha képtelen volt azt koordinálni. Először Parkinson-kórként diagnosztizálták, aztán felmerült a szklerózis, végül kitalálták, hogy MSA, aminek következtében az agy nem termel elég dopamint, és ez elengedhetetlen az agyi ingerületek átviteléhez, ami a mozgás vagy a beszéd alapja is. E betegség az orvostudomány jelen állása szerint nem gyógyítható, csak kezelhető.

A kezelés többnyire a dopamin pótlására épül, de a mi esetünkben ez nem vált be – folytatta a család történetét Robert. Apám soha nem szedett gyógyszereket, és nem is bírta sokáig a szervezete azt a mennyiséget, amit ekkor hirtelen kapott. A kezeléstől még rosszabbul lett, hónapokat töltött kórházban, és még gyógyszermérgezést is kapott. Ez még 20 évvel ezelőtt történt, és azt hiszem, el is döntötte nála a dolgot. Előtte se nagyon bízott az orvosokban. Akkor azt mondták neki, 8-9 éve lehet hátra, ha leáll a gyógyszerekkel, akkor maximum öt. Azt mesélte, hogy anno dacumál a körzeti orvos, akivel először beszélt a tünetekről, annyival rendezte le a szédülést, a kezdődő mozgás- és beszédproblémákat, az izomgörcsöket, hogy „front van”. Bár annak az embernek még anyám cukorbetegségére is ezt a diagnózist sikerült felállítania, ezért én nem nevezem orvosnak!

Apám állapota az évek alatt folyamatosan romlott, persze amíg tudott, dolgozott, ám a szemmel látható, szomorú fizikai leépülés megállíthatatlannak tűnt: lassan lesoványodott, lelassult, arca kifejezéstelenné, csontossá vált, egyre többször elesett, hol a kezét, hol a lábát törte, míg végül már nem tudta egyedül elhagyni a lakást. A sérülései nem gyógyultak jól, előfordult, hogy rosszul forrt össze a csont, mert el sem ment már orvoshoz. Sosem tudtak segíteni rajta, minden alkalommal rosszabbul lett, ha hozzájuk fordult. Egy szekrénynyi zárójelentésen kívül mást nem kapott tőlük. Mindezek ellenére, amikor végül 100%-ban leszázalékolták, akkor is aktív maradt. Megértette az állapotát, de nem akart beletörődni. Próbálta hasznossá tenni magát, amíg bírta, otthon dolgozott, lakatosmunkák, kerítésépítés, úgy érezte, amíg van dolga, addig él. Sokan gondolják így. Öt-hat éve érte két súlyos baleset, az egyikben a feje, a másikban az egyik csigolyája sérült meg, ez végül megváltoztatta, és tudomásul vette a betegség által szabott fizikai korlátokat.

A legnagyobb romlás 2-3 éve állt be az állapotában, akkor már csak járókerettel közlekedett otthon is. Sok alternatív gyógymódot kipróbáltunk, de az általános fizikai, lelki állapota nagyon leromlott attól, hogy végleg inaktivitásra kárhoztatta a kór. A sérült, kissé elmozdult csigolya eközben folyamatosan nyomta a gerincvelőt, s ez komoly fájdalmakkal járt. Féloldalassá vált a tartása, amitől a mozgása még nehézkesebb lett, és még inkább szétesett. A beszéde is nagyon megváltozott, a szavai összemosódtak, egymásba értek, az artikulációja eltorzult, és néha nekünk, családtagoknak is nehezen volt érthető.

Ekkor költöztünk a feleségemmel Ausztriába, és talán a távolság miatt, de nagyon dühös lettem a tehetetlenségtől, ami elég erőt adott a kutakodáshoz – mesélte tovább Robert. Sajnos nem sok mindent találtam, ami konkrétan segített volna apám állapotán. Mivel személyes érdeklődésem is volt a témában, és tekintve, hogy kertészcsalád vagyunk, főleg a természetes gyógymódok, gyógynövények, azon belül is hamar a kannabisz felé orientálódtam. Spanyol nyelvű honlapokon találtam a legtöbb infót arról, hogy végeztek ezzel kapcsolatban kutatásokat már évtizedekkel ezelőtt, és hogy a dopaminhoz hasonlóan működhetnek a kannabinoidok is, illetve hogy a különböző, kannabiszban lévő alkaloidák jó hatással lehetnek különböző betegségtünetekre, a gyulladásoktól a görcsökig. Találtam legális kannabisz készítményeket és olajokat, és eldöntöttük, hogy kipróbáljuk. Biztos voltam benne, hogy nem fogja meggyógyítani, viszont abban is, hogy használni fog a CBD-olaj, ha eleve görcsök csillapítására, ízületi fájdalmakra ajánlják.

Mivel korábban 1-2 alkalommal – még nősülés előtt, amikor otthon éltem – előkerült a családban a kannabisztéma, tudtam, hogy a szüleimnek minden információja erről kb. a Híradóból van, így inkább elutasítóak lesznek. Ezért eleinte annyit mondtam nekik, hogy egy Ausztriában kapható biogyógynövényekből készült olaj, ahol egyébként tudtam is 10%-os CBD-olajat venni. Nem mondtam meg konkrétan, hogy ez a gyógynövény a kannabisz, nem is kérdezték. Úgy gondoltam, ha működik, majd beavatom őket, nem akartam, hogy apám előítéletei befolyásolják a hozzáállását. Azzal adtam oda, hogy 1 dl teába vagy nyelv alá csepegtetve napi 10 cseppet használjon.

Szerencsére nagyon jó tapasztalatai voltak, már az első két nap használat után megszűntek a görcsei, és másfél hónapig, míg tartott az olaj, nem is jelentkeztek újra. Ahogy elfogyott, és abbamaradt a napi használat, kisvártatva visszajöttek az izomgörcsök. Azonnal kérték is, hogy vigyek még, amint lehet. Addigra már megtudtam azt is, hogy nemcsak CBD-olaj létezik, hanem a Rick Simpson-féle kannabiszolaj is, amit például szklerózis esetén – ami az MSA-hoz hasonló idegrendszeri eredetű betegség – szintén alkalmaznak, és abban is biztos voltam, hogy segíteni fog rajta. Elég körülményes volt az olajat beszerezni, és az adagolással kapcsolatban is voltak kérdéseim, ezért sokfelé, főleg online érdeklődtem, civil szervezetektől, páciensektől. A legtöbben egy sima kenderolajban 1:10 arányban hígított, 10% THC- és 10% CBD-tartalmú kannabiszolajat ajánlottak. A kannabinoid összetétel elvileg ellenőrzött volt ennél az olajnál, de erre persze csak személyes garanciám volt.

Legközelebb már ezt az új olajat vittem haza, és nagyon bíztam benne, hogy segít, mivel már a CBD is sokat használt. Amint elkezdte szedni, nagyon látványos volt a változás. Talán 3-4 hét telt el, és apám a lakásban már nem használta a járókeretet! Évek óta nem láttam ennyire biztonságosan mozogni. Nagyon látványos javulást hozott a kommunikációjában is. Sokkal koncentráltabb, összeszedettebb lett a beszéde, nem folytak össze a szavai, ki tudta mondani, amit akart, könnyebben formálta a szavakat, jobban artikulált, mint előtte. Talán még mélyebb gondolatai is vannak – de ezt lehet, hogy csak én látom bele. A lényeg, hogy minden várakozásunkat felülmúlta a javulás, amit az olaj okozott. Az ember, aki egy éve még úgy nézett ki, mintha egy haláltáborban lenne, csontsoványan, fakó arccal ülve az ágy szélén, újra kicsit megerősödött, és nemcsak testben, lélekben is. Tervezgeti, hogy mit fog csinálni a lakásban, javít, barkácsol, virágot ültet. Az étel végre megint megmarad benne, és már nem csont és bőr. Eltűnt a fakó arc, de legjobban a tekintete változott meg. Megint van benne élet. A leginkább szemmel látható javulás talán a testtartása és a mozgása, ami sokkal összeszedettebb lett.

Amikor elfogyott az olaj, és pár hétig nem tudtuk pótolni, az állapota hamar leromlott, elnyúlt újra a beszéde, visszaállt a féloldalas tartás, jöttek a szokásos izomgörcsök, a mozgása szétesett, csak kapaszkodott a járókeretbe. Tényleg olyan volt, mintha egy akadozó, leállni készülő motort hallanál – foglalta össze Robert az olaj elhagyásának tapasztalatait.

Nem is volt kérdés, hogy tovább fogjuk használni az olajat, és a történet egyelőre abszolút happy end, hiszen amikor vittem az újabb adagot, apám már nagyon várta. Az sem tudta beárnyékolni már ezt az örömöt és a pozitív tapasztalatokat, hogy ekkor számára is kiderült, milyen gyógynövényekből is áll ez az olaj. Sajnos ettől a kannabisz nálunk még mindig drog, és bár főleg a Híradóban találkoznak vele a szüleim, azért már sokkal árnyaltabb a kép. De legalább már tudják, hogy ahol most én élek, és az unokáik is fognak, milyen sokszínű kultúrája van a kannabisznak, és mennyi mindenre használják, például a gyógyászatban.

Amíg otthon éltem, ezeket én sem tudtam, nem voltam nagy fogyasztója a gandzsának sem. Nem voltak éppen előítéleteim, de a gyógyászati kannabiszról magam is azt hittem, csak a füvesek találták ki, azért, hogy nyugodtan szívhassanak. Én magam sem hittem el, hogy vannak beteg emberek, páciensek, akiknek tényleg segíthet a fű a mindennapokban. Most, tudva mindezt, és ilyen személyes tapasztalatok birtokában már örülök, hogy külföldre költöztem, és hogy megváltozott a véleményem. Szerintem a szüleimé is, csak ők nem szeretnek róla beszélni, ahogy korábban a betegségről sem. Abba viszont belegondolni is hátborzongató, hogy ha mindez Kaliforniában történik, ahol már húsz éve is volt receptre kapható orvosi kannabisz, mennyire más minőségben telik apám és a családunk élete.

Hozzászólások

Új hozzászólás