Szabad rabszolgaság

Szabad szex és korlátlan drogfogyasztás egy gigantikus békejel alatt. A háttérből pszichedélikus rockzene szól, miközben a tévé a zord és kegyetlen, vérrel festett valóság képét mutatja a világ másik feléről. A hatvanas évekre elszabadult a pokol. Annyi erő mutatott annyi irányba, amennyit már képtelenség lett volna kordában tartani, így hát szinte magától értetődő volt, hogy jönnie kell egy nagyobb hullámnak, ami valamelyest megpróbálja egy irányba sodorni azokat, akik tudnak és akarnak is élni.
Mint a történelem során szinte mindig, most is a diákok, a fiatal értelmiségiek körében összpontosult az a fajta közös elszántság a múlt sötét erőivel szemben, ami végül képes volt elindítani ezt a hullámot. Csakhogy, miközben elkezdték felkavarni az állóvizet, nem vették észre, hogy ők maguk is sodródnak. Mértéktelen hedonizmusának kiszolgáltatva rohant előre az egész nemzedék. Diáklázadások a part innenső és túlsó oldalán egyaránt, ezzel egy időben békedemonstrációk, háborúellenes tüntetések sora, és egy pszichoaktív alkaloid, ami a hullám elindítója, majd később szétverője is lesz egyben.
Az LSD épp annyira volt új, mint a szabad szexualitás vagy az éppen kibontakozó világfalu. Alig több mint húsz évvel felfedezése után nem volt nehéz azt mondani rá, és elhitetni a megváltást és kiutat kereső fiatalok millióival, hogy ez a vegyület lehet az út a spirituális forradalom felé, amely végül a tudatosság mélyebb és tisztább szintjére, a harmonikus együttéléshez vezeti az emberiséget. A lizergsav-dietilamid mellé kellett még néhány, a szakterületén amúgy is elismert guru (Huxley, Kesey, Leary), akik nagy tömegeket voltak képesek szuggerálni azzal, hogy hitelesen festették eléjük ezt az utópiát. Persze akkor még ők sem sejtették, hogy végül sűrűn hangoztatott jelszavaik törik meg a hullámot. Ráhangolták, bekapcsolták, kiszakították őket, épp csak azt nem mondták meg nekik, hogy

A tudat tágítása, legrejtettebb zugainak bebarangolása ugyanis felelős embert kíván. Olyat, aki valóban nemcsak akar, hanem tényleg tud élni. Ken Kesey szerint az LSD megmutatja az utat az érzékelés kapui felé, de az embereknek a szer nélkül kell rálépniük erre az útra. Ez az üzenet azonban túl sok volt azoknak, akik korábban komolyan azt hitték, hogy magát a megváltást vásárolják meg akár csak egy szál jointtal is.
A legtöbben közülük annyira belelovallták magukat az „LSD a kulcs” eszméjébe, hogy észre sem vették, miként vágja örökre tönkre elméjüket ez a kőkemény tudatmódosító szer. Mások pedig, akik még időben felismerték, hogy a hullám, amit lovagolnak, gyengülni látszik, szép lassan visszatagozódtak a társadalomba, ami ellen az előbb még oly hevesen tiltakoztak, aztán harminc évvel később még azt az idióta Busht is képesek voltak megválasztani, aki Irakban eljátszotta nekik Vietnam 2-őt. A hetvenes évek közepére a hippieszmék szertefoszlottak, s bár nagyot fordult a világ – lezajlott a szexuális forradalom, a faji megkülönböztetés is mindinkább elmosódott, miközben végre senkinek sem kellett bujdosnia akár csak a zenei ízlése miatt –, mindezen változások megszokottá, elfogadottá, hétköznapivá váltak. Az LSD-t betiltották, a világ vezető politikusai meghirdették a drogellenes háborút, aztán most ott tartunk, ahol tartunk.
Valószínűleg Aliester Crowleynak, az angol író-polihisztornak volt igaza, aki még a 20. század elején, jóval az egész hippimizéria előtt lejegyzett egy rendkívül fontos gondolatot, miszerint az európaiak és az amerikaiak azért képtelenek együtt élni a pszichedélikumokkal, mert túl gyors és zaklatott az élettempójuk hozzá. Rá­adásul imádják túlhajszolni az élvezeteket, s ez végzetes lehet számukra.

Lassan fél évszázada már, hogy amiről idáig szó volt, lezajlott. Akkor pedig miért is lényeges mindez most annyira, hogy 2009-ben egy kenderkultúrával foglalkozó magazin júniusi számában megjelenjen?
Azért, mert előttünk egy komplett fesztiválszezon. Azért, mert csak Budapesten százával gyűlünk össze esténként a Belvárosban, ülünk le a fűbe együtt lenni, és kellő távolságból, a megfelelő szemmel nézve úgy tűnhet, ugyanolyanok vagyunk, mint a hatvannyolcasok. Közelebbről viszont azonnal látszik, hogy mindehhez túl hangsúlyos lett az individuum.
Épp a hullám hiányzik, a saját hullámunk, amit meglovagolhatnánk végre. Háború volt akkor is, most is van. A világfalu akkoriban épp csak bontakozott, ma mind falusiak vagyunk. A legnagyobb gond az, hogy egymás mellett, nem pedig együtt.
Innen nézve ezzel az egész hatvannyolcas történettel a szórakoztatóipar járt a legjobban. A szabad szex mára jól eladható termék lett, pornónak hívják, a nagy tömegeket vonzó zenei rendezvények pedig nem szólnak többről, mint hogy elmondhasd: ott voltál ezen és ezen a koncerten, esetleg sikerült minden korábbinál jobban szétcsavarnod magad. Bravo! Csírájában még ugyan fel-felbukkan az „ott voltunk” érzet is, de hiányzik a valódi közösség írmagja. Az a nagy és közös akarat, amely felismerve a bajokat, a kificamodott értékrendet, fordíthatna egyet a világ kerekén.
Az ösztönzött fogyasztásmánia kivette mindazt a fogékonyságot belőlünk, amivel észrevehetnénk, hogy igenis létezik egy nagy és közös sodrás, egy fő áramlat, ami mentén összegyűjthetnénk energiánkat. Ha meglenne ez a hajlam bennünk, a 21. század tömény butítás alá rendelt nemzedékében, és kellő elszántsággal párosulna, akkor talán még mi is verhetnénk egy-egy hullámot, és tanulva a hatvannyolcasok hibáiból, egyszerű, józan akarattal diadalmaskodhatnánk mindazon profitorientált érdekek felett, amik végső soron most csak a szétzuhant káoszba terelnek.
A hatvanas évek végén jó helyszín volt erre egy fesztivál, de ma már az is megszokott és természetes. A színpadok pedig a nagy tenniakarás helyett csak azért gyűjtenek egy helyre minket, mert imádunk szórakozni, és ezt tudják nagyon jól azok is, akik igyekeznek minél többel elárasztani bennünket.
Ilyen értelemben 68 öröksége nem más, mint az üres, cél és tartalom nélküli, túlfűtött hedonizmus.