Bedőlt az ENSZ mutatványa
Úgy tűnik, az égvilágon semmit sem ért az ENSZ Speciális Kábítószerügyi Küldöttgyűlésének (UNGASS on Drugs) egy évtizede, 1998-ban kikiáltott jelszava. „Drogmentes világ – meg tudjuk csinálni!” – hangoztatták, hogy aztán most, tíz évvel később és dollármilliárdok elköltése után szembesüljenek a valósággal: a drogmentes világ bizony nem létezik!
Ettől függetlenül persze évről évre összeülnek az ENSZ Kábítószerügyi Bizottságának (CND) egymás karikatúrájára hasonlító szürke euroeminenciásai, hogy értekezzenek mindenféle, általuk hasznosnak és hatékonynak vélt tiltó eszközről, miközben tinédzserek tízezrei szívnak vagy lövik be magukat a legkülönbözőbb módokon szerte a világban. Na bravo!
Idén azonban történt valami, ami segíthet új mederbe terelni, esetleg újragondolni a drogprevenciós küzdelmet. A CND márciusi ülésén, Bécsben Frederick Polak holland pszichiáter egy egyszerű, ám annál lényegesebb kérdést intézett Antonio Maria Costához, az ENSZ Kábítószer- és Bűnüldözési Irodájának (UNODC) igazgatójához. Arra volt kíváncsi, hogy a „szakember” mivel magyarázza, hogy Hollandiában, ahol a felnőtt lakosság legálisan vásárolhat marihuánát a coffeeshopokban, kevesebben fogyasztanak cannabist, mint a legtöbb európai országban, ahol erősen kriminalizált és tiltott a polgárok számára ez a tevékenység. Costa nemcsak hárította a kérdést, de közölte „kollégájával”, hogy az ülés nem vitaklub. Az persze nemcsak erre a területre jellemző, hogy a vezető pozíció birtokosa nem kedveli a szakmai vitát, az egyeztetést, viszont a dolog természetéhez tartozik, hogy kénytelen azt megtenni. Nem sokkal később nevezett szaktekintély Amszterdamban tett hivatalos látogatása után arra a következtetésre jutott, hogy a városban háromszor annyi a kannabiszfüggők aránya, mint bárhol máshol a kontinensen. Biztos megszámolta!?
Kijelentését a téma legjelesebb szakértői – addiktológusok, orvosok – tudományos kutatási eredményekkel cáfolták, s újfent rámutattak, hogy az úgynevezett könnyű drogok (kannabiszszármazékok és egyéb herbáliák) esetében a rendkívül szigorú szabályok közé szorított, ellenőrzött, de végső soron legális piac több előnnyel jár, mint hátránnyal. Egyrészt az alvilág helyett az állam húzhatna hasznot a forgalmazásból, másrészt az ellenőrzött minőség és korlátozott hozzáférhetőség miatt kisebb az egészségügyi kockázat. És nemcsak a fogyasztó, de az egészségkárosodásból adódó későbbi beavatkozások költségeit viselő társadalom számára is.
Részben ennek is köszönhető, hogy nemrég létrejött a Nemzetközi Drogpolitikai Konzorcium, melyben olyan – nem kormányzati – szervek léptek szövetségre egymással, akik megértették, hogy a nemzetközi drogpolitikát új mederbe kell terelni. A civilek öt alapelvet fogalmaztak meg, melyek közül az egyik kimondja, hogy a fogyasztói országokban a keresletcsökkentő tevékenységek nem jelenthetik a fogyasztók kriminalizálását.
