Hívők a szeren

A vallások és a tudatmódosítás története

Nem újdonság, hogy már réges-rég felbolydult s egyre zaklatottabb világunkban magukra maradtak az emberek. Istenek, válaszok és magyarázatok nélkül. Talán csak elfordultak tőlünk, de Nietzschének is igaza lehet, miszerint: Isten halott. Mégis vannak, akik beszélnek vele – vagy valamely megnyilvánulásával –, többnyire valamilyen segédeszközt használva ehhez.

Köztudott, hogy a vallási rituálék során fellépő módosult tudatállapot eléréséhez sokan sokféle eszközt használnak, s az sem titok, hogy a történelem kezdete óta a különböző – mai terminus technikusszal élve – drogok is jelen vannak e vallásos célú tudatállapotok elérésében. Azt is tudjuk, hogy számos vallás ismeri – és nemcsak ismeri, de alkalmazza is – a kannabiszszármazékokat. Azt azonban már kevéssé tudjuk, honnan ered ez a szokás, és azt is, melyik vallás milyen formában használja. Milyen egyéb drogot, és milyen más eszközt ismer még, s mi is valójában a módosult tudatállapot? Ezekre a kérdésekre keressük a választ ebben a most útjára induló cikksorozatban, melyben annak is utánajárunk, hogy a valláson túl melyik kultúrkör hogyan él vele, s milyen felhasználási szokások léteznek a föld különböző részein.
S ha már itt tartunk, azon sem árt eltűnődni, hogy miért kapcsolódik ily szervesen össze a droghasználat és a vallási gyakorlat. S hogy vajon miért fordul nagyon sok, többnyire függővé vált fogyasztó a leszokás után valamelyik vallás, a hit és Isten felé? A vallás ugyanolyan eufóriát okoz, mint a drog? Ha igen, akkor a vallás is lehet ugyanolyan káros, mint a drog?
S ha már mindezek felvetődnek, talán azt sem ártana tudni, hogy az utóbbi évtizedekben ugrásszerűen növekvő drogfogyasztás vajon a spiritualitás hiányának a következménye-e. Mikor és miért van szükségünk tudatállapotunk megváltoztatására? Milyen mély valójában a drog és a spiritualitás kapcsolata? És milyen mély a nyúl ürege?

A vallási szükséglet alapvető emberi igény. Máig sem halt ki, sőt egyre erősebb vágy él bennünk a bizonyos „végső kérdések” megértésére, problémáinak megoldására. Ezek a kérdések és problémák olykor meghaladják a tudatos, racionális gondolkodás lehetőségeit, mégis alapvetően fontos lenne megkapnunk az erre vonatkozó válaszokat. Ilyen az életünk értelmének, a halál utáni létezésnek vagy a rajtunk kívüli világok létezésének kérdése. A válaszadásban a tudományon túl rendszerint a vallások és a művészetek is segítséget nyújthatnak.
A vallásos emberek ismerik a „szent idő” fogalmát, amihez minden időszakos ünnep visszatér. Az ünnepek idejét, amibe a különféle rítusok segítségével lehet átlépni. Ez más eredetű és szerkezetű idő, mint a profán időintervallumok. Titka van. A nem vallásos ember ezzel ellentétben a „történelmi jelenben” él, nem ismeri a liturgikus idő emberfeletti minőségét.
Mégis a mai – kevésbé vallásos – korban is van igény a spiritualitásra, de a modern világ ehhez nem ad se teret, se időt. Így marad egyfajta tudattalan vágy és némi eszköz a spirituális dimenziókba lépéshez, melyek akár intenzívebbek is lehetnek, mint a hagyományos vallásos úton elérhető élmények. A mai hétköznapi drogfogyasztásnak azonban nincs se „szent ideje”, se pedig „szent tere”. Az eredeti vágy tehát jórészt kielégítetlen marad.

A régi korok embere gyakran növényi eredetű szerekkel jutott el a megszólítani kívánt istenekhez, vagyis a spirituális megtapasztaláshoz. Válaszai begyűjtéséhez kétféle út vezetett: vagy ő maga esett transzba, vagy a közösség egy, erre kiválasztott tagját kérte meg rá. A legősibb, drogokat használó vallási és gyógyítási hagyomány a sámánizmus, mely a ma használatos terminológia szerint ugyan nem vallás, de fő jellemzője, hogy a szellemekkel, istenekkel, lelkekkel való találkozásokat, utazásokat a különböző „világok” között transzállapotban tették, és sok esetben különböző pszichedélikumokkal segítették elő.
Ugyanakkor az archaikus és egyes máig élő, ősi eredetű kultúrákra is jellemző, hogy a módosult tudatállapot alatt létrejött realitásviszonyok megváltozását a realitáshoz való közeledésként éli meg az egyén, míg általában a legtöbb modern kultúrában ez a realitástól való eltávolodásként jelenik meg.

Bár a modern ember nem vallja magát vallásosnak, az ősi pszichikus struktúrák mégis tovább élnek a lelkében. A technikai civilizáció emberének vallását ma a tudomány képezi. Ennek is megvannak a maga szertartásai, beavatási ceremóniái, világképe, mitológiája, s felépítésében és működésében is kísértetiesen hasonlít egy egyházhoz.
Az ősi, vallási, lelki struktúrák meglétére pedig ma már csak olyan kiüresedett vallásos viselkedési formák utalnak, melyek meg vannak fosztva minden korábban létező spirituális tartalmuktól és jelentésüktől.
Míg az archaikus ember számára a tudattalan szimbólumai az egységhez, az univerzumhoz való tartozást és közeledést segítették, korunk „civilizált” emberének „magánmitológiái” már nem érnek fel a mítoszokig, mivel ezeket csak az egyének élik meg, nem pedig a közösségek. Korunk embere a felettes, spirituális világot napjainkban sem meglátni, sem megélni nem képes. Homályos tudattalanjában a vallás és a mitológia okkulttá, rejtetté, érdektelenné vált. Az azonban máig egyetemes emberi jellemző maradt, hogy okságot tulajdonítsunk a különböző valóságdaraboknak, ezért ha egy valóságszeletre nem találunk sürgősen egy akár csak gyenge lábakon álló „tudományos” oksági magyarázatot, automatikusan generálunk egy, az istenekkel, a természetfeletti erőkkel, a szellemekkel vagy hasonlóval operáló oksági konstrukciót. Tehát az oksági operátor spontán befolyásolja a valóságot, megalkotva egy kezdő oksági pontot, amennyiben ilyennel nem rendelkezik.

A jelenben élni próbáló, összezavarodott ember aligha tud pontos megkülönböztetést tenni a szimbolikus, a vágyott, az irreális és a reális között, de még önmaga egységét és valóságosságát is csak nehezen képes átélni. Nem csoda hát, ha folytonos megerősítésre van szüksége. A drog által kapott élmény mesterségesen figyelmezteti önnön létezésére. Ugyanez a szerepe az elvonási tünetek kapcsán is betöltődik, negatív előjellel ugyan, mégis a „világban benne lét” élményét adva.
A sok pozitív és negatív előjelű időszak olykor mégis épp a „világból való kivetést” jelent, mely világ szükségszerű körforgásába nem könnyű újra belépni. Az addig mesterségesen hajszolt spiritualitást ki kellene tölteni egy – társadalmilag is elfogadott – „legálissal”, amit a köznyelvben valamilyen vallásnak neveznek. Ez is egyik útja az „isten – Isten” felváltásnak.

Mint láttuk, a spiritualitás az emberi lét alapvető meghatározója, és számos szinten összefonódhat a droghasználattal. Most már csak azt kellene tudni, hogy egy mai „modern” fogyasztó transzcendens élményei hogyan viszonyulnak egy drogot nem használó ember hasonló élményéhez.
Egy 2007-ben, Magyarországon végzett felmérés szerint a vallásos emberek élményeiben feltehetően több a szentségélmény, míg a droggal szerzett hatás intenzívebb, és több benne a szer okozta megváltozott realitás, idő- és térélmény, erősebb a vizualitás, de a negatív élmények száma is nagyobb.
A droghatással elért élmények egyfajta beszorultságot, megrekedtséget tükröznek, míg a vallásos élmények kitágítják az érzelmek és a gondolatok spektrumát, ezáltal egy új „spirituális” világba való születést tesznek lehetővé. Ezt – a kísérlet konklúziójaként – a születés élményéhez hasonlíthatjuk: a droghasználó szeretne a transzcendens, a teljesség világába születni, de ő még csak a kapuban toporog, míg a hívő már átlépte a küszöböt, és a „szent világával” tágította ki mindennapjait.

A kannabisz legalább kivonatos történetét és a belőle készített származékokat minden magára valamit is adó fogyasztó ismeri. Így ennek megírása nem tartozik a túl nagy kihívások közé. Ám az, hogy a bolygó mely területén, milyen kultúrkörben élő emberek mikor, mit, hogyan fogyasztottak, már inkább izgalmas lehet. Ezért utunkat az „Isten egy tudatállapot” gondolatkörben legközelebb e terület felé haladva folytatjuk.